Urbán - Szabó Béla: A párhuzamos életek összefutnak

Papa, már régóta szeretném elmondani neked, hogy mit is jelentesz nekem valójában. Sokszor elhatároztam, hogy na, majd most, aztán valami mindig közbejött, valami fontosabbnak látszó, fontosabbnak tartott dolog, és az, hogy elmondjam neked, mindig csak tolódott.

Aztán utóbb persze mindig kiderült, hogy az a fontosabbnak látszó, tartott dolog, egyáltalán nem volt fontos. Arra még most is emlékszek, hogy mit akartam, szerettem volna elmondani neked, de azokra a dolgokra már egyáltalán nem, amik miatt ez elmaradt.

Addig tologattam ezt a vallomást, hogy ma már nem tudom személyesen neked elmondani. Húsz éve kint vagy a temetőben, éppen most volt húsz éve.

Nagy mulasztást követtem el, ami már közvetlenül neked nem pótolható, már nagyon régen nem pótolható.

Valahogy mégis szeretném jóvátenni a mulasztásomat. Úgy, ahogy lehet... Elmondom úgy, hogy leírom.

Az sem véletlen, hogy erről most, ennyi év után, hirtelen beszélni akarok.

Tudod Papa, itt van Milcsike, aki körülbelül egy éve berobbant az életembe. Beszéltem már neked nem egyszer róla lent a temetőben. Egy ideje neki is szeretném elmondani, hogy mit is jelent nekem. Sok szépet mondtam már, de valahogy ez még nem teljes, nem az igazi.

Papa, nekem is vannak, lettek egészségi problémáim és Milcsikének is vannak. Egyikünkkel sem szeretnék úgy járni, mint veled. Eléggé nyilvánvaló, hogy amit én érzek, gondolok, nekem kell elmondanom, leírnom.

Papa, hallgass meg, kérlek!

x x x

Milcsike, te is hallgass meg!

Te és a Papa vagytok a két legdrágább ember az életemben. Szegény apám idejét már nem tudom rabolni, de a tiédet kénytelen vagyok, ha meghallgatsz, ha elolvasod, amit neked szólóan papírra vetek.

Kamaszkorom óta volt egy álmom, hogy milyen nőt tudnék nagyon szeretni, milyen nő lenne nekem nagyon jó. Természetesen ilyen nő égen-földön nem volt arra, amerre én jártam. Ettől függetlenül azért jó volt ábrándozni.

A környezetemben mindenki azt hitte, hogy persze Gézának azért nincs szerelme, mert kerekes-székes. Könnyebb volt mindenkinek ezt hinni. Holott az ellenkezője volt igaz. Ez azonban meg se fordult senkinek a fejében. Én voltam válogatós. Azt a nőt kerestem, vártam, akiről ábrándoztam.

Aztán mégiscsak lépre mentem!

Évek múlva azt mondtam, azt nem bánom, hogy nincs feleségem, de azt igen, hogy nincs gyerekem. Egy idő után letettem arról, hogy feleségem és gyerekem legyen.

Végül is egy darabig lett feleségem és lett gyerekem is.

Milcsike, hosszú út vezetett hozzád, kitérőkkel, vargabetűkkel.

x x x

Ahogy kezdtem cseperedni, teljesen természetes volt a számomra, hogy a mozgásban hozzád vagyok kötve, Papa. Különösen a lakáson kívüli mozgásban. Lakáson belül, mikor rajtunk kívül nem volt nálunk senki, könnyen fogtam magamat és az egyik helyiségből a másikba átmásztam. A mama tisztaság-mániája ezt még meg is könnyítette.

Papa, ahová csak lehetett, vittél magaddal. Mindegy volt, hogy esett vagy fújt, kánikula volt vagy metsző hideg... Talán azért is volt az, hogy én aztán sosem voltam megfázva, sosem voltam beteg.

Nagy változást hozott az életembe, mikor megkaptam az első kerekes-székemet. Abban az időben ez korántsem volt olyan egyszerű, mint manapság.

Nyolc éves voltam akkor. Kitárult előttem a világ, mehettem a gyerekekkel játszani, akik vittek is magukkal rendesen. Nem volt előttük akadály és magasság.

Papa, a lábam helyett a lábam voltál, éveken keresztül két ember helyett gyalogoltál.

x x x

Milcsike, szerencsés véletlen volt a megismerkedésünk. Mindketten fent voltunk ugyanazon a társkereső oldalon. Bíztunk is benne, hogy megismerkedünk valakivel, meg nem is, de inkább nem bíztunk.

Egy-két hét után ott tartottam, hogy hagyom a francba az egészet. "Kell ez nekem?", kérdezgettem folyamatosan magamtól.

Még mielőtt töröltem volna magamat az oldalról, csináltam egy adatmódosítást. Beírtam utólag az adatlapomra, hogy kerekes-székes vagyok, addig ugyanis ezt nem tűntettem fel. Írtak rám néhányan, mikor azonban megírtam, hogy mi a helyzet velem, utána, ahogy mondani szokták, se kép, se hang.

Úgy voltam vele, ha már lúd, akkor legyen kövér. Megteszem ezt a kiegészítést, és ha annyit számít a kerekes-szék, akkor egyszer se írjanak rám.

Alig telt el egy nap és rám jelölt egy hölgy, aki te voltál Milcsike. Megköszöntem és írtam neked néhány sort, amiben kértem, hogy írjál magadról.

Az oldalad bal felső sarkában egy rövid hajú, szemüveges, mosolygós nő nézett rám, aki egy kis baba arcához szorította az arcát. Megnyerő volt a mosolyod.

A kérésemre reagáltál és írtál magadról, még bővebben is, mint amennyit reméltem, mint amennyit én írtam magamról.

Aztán az egyik lépés jött a másik után. Megtaláltalak a facebook-on is, ahol akkor még ott volt a telefonszámod is.

Kellett néhány nap, hogy összeszedjem annyira a bátorságomat, hogy fölmerjelek hívni. Aztán azon a borongós november 22-i napon fölhívtalak. Mindenre föl voltam készülve, a lehető legrosszabbra is, inkább érjen kellemes meglepetés.

Vasárnap délelőtt tizenegy óra volt. Akkor ott egy szuszra beszélgettünk telefonon másfél órát. Alig bírtuk, akartuk abbahagyni. Azzal váltunk el, hogy estefelé folytatjuk.

Nagyon vártam az estét. Nem bírtam én már akkor figyelni semmire. Tudtam és nagyon éreztem, hogy azon a napon valami elkezdődött.

Néhány nap múlva engemet is megdöbbentett a fölismerés, szerelmes lettem beléd a beszélgetéseink alapján. Szerelmes lettem a hangodba.

Hamar tudatosodott bennünk, hogy - a Forest Gump után - úgy illünk össze, mint borsó és a héja. Csak közös témaink vannak azóta is és gyakorlatilag annyira tudunk mindenről beszélgetni, hogy mindig csak abbahagyjuk, de sosem fejezzük be. Egyszerre mondunk ki szavakat például, egyszerre mondjuk ki, hogy jaj, Istenem...

És ó, a szerelem!

Olyan érzelmi azonosulás és hasonulás van bennünk, amire egyikünk életében sem volt korábban példa. Egymásban mindketten megkaptuk azt, amire eddig csak vártunk, vágytunk, a szeretetet, a megértést, a figyelmet, a kedvességet....

Lassan és nehezen értetted meg, hogy a szép szavak nálam nemcsak szó-szó, hanem nagyon mélyen bennem lévő valós érzés. Ahogy ezt kezdted megérteni és még inkább elfogadni, úgy nőtt az örömünk és a boldogságunk.

x x x

Volt egy közös élményünk Papa, amire talán te már nem is emlékeznél. Annak a napnak a jelentőségére, különlegességére én is jóval később jöttem rá.

Az anyai nagyszüleim háztájiját ti ketten a mamával és keresztanyámék műveltétek, kapálás, kukoricatörés... Amikor egyedül mentél, a legtöbbször veled mentem. Amíg elvesztél a munkában a vége-hossza nincs táblában, addig én egy fa árnyékában olvastam, tanultam.

Amikor az egyik alkalommal indultunk volna haza az öreg kétütemű Wartburggal, kiderült, hogy baj van. Pillanatok alatt egyértelművé vált, hogy a hibát a kukoricaföld mellett nem lehet kijavítani.

Egy arra tévedt traktorossal üzentünk a nagyapámnak a tsz-központba, hogy hozzon segítséget, valahogy haza kellene vontatni bennünket.

A nagyapám kocsis volt a tsz-ben, hamarosan föl is tűnt a poros földúton. Így esett, hogy kétlovas kocsival vontatott bennünket haza a nagyapám. Szó szerint kétlóerővel mentünk hazáig.

Akkor én ezt egyáltalán nem találtam humorosnak.

- Papa, nem akarom, hogy lássanak itt a kocsiban. Lebukok az ülések mögé.

- Nincs ezen mit szégyellni, fiam! Az a lényeg, hogy megoldottuk - mondtad. - Nem loptunk, nem csaltunk, ha ezt tettük volna, lenne mit szégyellnünk...

Mit érdekelt engemet akkor, hogy mit mondasz!

Ma már viszont tudom, nem baj, ha sete-sután oldunk meg valamit, csak megoldjuk.

x x x

Ahogy elkezdtél a szüleidről beszélni, Milcsike, pillanatok alatt egyértelmű lett a számomra, hogy neked ugyanazt jelentette édesapád, mint nekem az apám.

Kislányként a kis tuskón ülve megtanultad, hogy mi a munka, miközben munkája közben nézted és hallgattad apádat. Valahol a munkaszeretetet és a munkabírást is apáinktól örököltük.

Elmondani is sok volt, hogy milyen volt egy-egy napod, nemhogy végigcsinálni. Ebből a szempontból mindegy volt, hogy milyen korúak voltak a gyerekeid vagy aktuálisan éppen mit csináltál, hol dolgoztál.

Néztelek és csodáltalak.

Egyikünk sem ismerhette meg a másik apját. Biztosra veszem, hogy kölcsönösen szerettük volna apáinkat. Sőt, biztosra veszem, hogy a két öreg is bírta volna egymást.

Milcsike, a Papa nagyon örülne neked és szeretne. Nagy fájdalmam, hogy azt sem érhette meg, hogy megszületik a lányom, az unokája és tégedet sem ismerhetett meg.

Egyszer ezt mondta:

- Géza fiam, mindenben segíthetek neked, csak abban nem, hogy párodul kit választasz vagy téged ki választ. Sajnálom, ebben nem bírok segíteni, ez a te egyszemélyes harcod.

Milcsike, neked viszont örülne, örömmel fogadna el menyének. Ahogy te sem, úgy apám sem ismert lehetetlent.

x x x

Papa, mindig mellettem voltál. Nem tudom, hogyan csináltad, de amikor kellett, mindig segítettél.

Villámcsapásként ért bennünket, mikor kiderült, hogy parkinsonos beteg lettél. Tíz évig jól bírtad magadat, stagnált a betegséged, mikor fokozatosan kezdett romlani az állapotod.

Sokáig kerékpárral mentél ide-oda, mert így könnyebb volt, mint gyalogolnod. Egyszer mesélted, hogy a garázsba menet elestél a kerékpárral. Nehezen bírtál felállni és újra elindulni a kerékpárral. Hallottad, hogy egy arra járó megjegyezte:

- Minek ül kerékpárra, ha részeg.

Amikor ezt elmesélted, még a könny is kicsordult a szemedből.

Soha nem tudtuk meg, hogy ki volt az a balfácán, aki ezt a megjegyzést tette, pont rád, aki nem ivott, ekkor pedig már a gyógyszerek miatt sem ihattál volna. Az biztos, hogy akkor azt az embert meg tudtam volna ölni.

Háziorvosunk, az öreg doki, egyszer azt mondta, hogy vagy a veséd mondja föl a szolgálatot a sok gyógyszer miatt, vagy a szíved nem bírja majd a nagy megterhelést. Nem az alapbetegséged vitt el, hanem a szíved nem bírta.

x x x

Itt vagytok nekem ti ketten, te Papa és te Milcsike. Sajnos nem találkozhattatok.

Papa, te a múltam tanúja vagy, te indítottál el az életbe. Milcsike, te vagy a jelenem, és hiszem és tudom, hogy a jövőm. Jelenünk már van, a jövőért pedig teszünk.