Budai Orsolya: Ne félj!

A zivatar pillanatok alatt elérte a házat. Fülsiketítő dörgés és villámlás kíséretében záporoztak a kövér esőcseppek.

Elizabeth fejvesztve menekült a hálószobába, majd szokás szerint a paplan alá bújt félelmében. Gyomra remegett a rá zúduló érzelmektől. A nagymamája is irtózatosan félt a vihartól. Olyankor mindig a szekrénybe rejtőzött. A nagypapája, gondolván', hogy poénnal üti el a dolog élét, időnként a szekrény oldalára csendített egy pálcával, s akkor a mama mindig nagyokat sikoltozott. Ezen papa aztán jóízűen nevetett.

- Jó vicc! Nem tudja milyen is az, mikor valaki így fél! - Jutott eszébe minduntalan az ezeréves történet.

A szobában hirtelen hatalmas csattanás hallatszott, amely kirántotta a nőt múltbéli képzelgésének felhőfoszlányszerű öleléséből.

- Úristen! - kiáltott fel Elizabeth, aki szinte kővé dermedt rémületében. - Mi volt ez? Ide nem csaphatott be a villám! Vagy mégis?

Óvatosan kidugta orrát a takaró alól. A falakat, majd a földet vizslatta, tágra nyílt, olívazöld szemeivel, amikor megpillantotta a könyvespolc előtt heverő, súlyos kötetet.

- Ez eshetett le. De hogyan? - morfondírozott.

Sehogyan sem fért a fejébe. Hiszen ez a könyv is ott állt a többivel együtt, szép sorban. Most pedig a padlón fekszik.

Lassú mozdulatokkal kiszállt az ágyból, lábujjhegyen odaosont a polchoz, majd kézbe vette, s hitetlenkedve olvasta a címet: NE FÉLJ!

Ott állt feketén-fehéren, nagy betűkkel. NE FÉLJ!

- Istenem! Mindig tudod, hogy hogyan üzenj stílusosan! – emelte mellkasához megkönnyebbülten a könyvet, miközben kínos, kacagásszerű hang tört fel torkából. – Hah, köszönöm! Igen, egyébként igazad van. Nem kellene félnem, hiszen mindig velem vagy. Mégis, újra és újra előjön ez a belső küzdelem. Most már tényleg fel kell vele hagynom!

Hirtelen, ismét egy hatalmasat dörrent, ezúttal odakint. A vihar az utolsó csapásait mérte a felbolydult tájra. Elizabeth összerezzent.

­- Atyaég! – sikoltott fel, s gyors iramban az ágy felé indult, majd fejéhez kapott. – Nem! Nem bújok ismét a paplan alá! Mit is csinálok már megint! Most jelentettem ki, hogy nem kell félnem! Persze, hogyha mindig felidézem ahogyan mama rettegett, majd a szekrény felé szaladt, akkor folyamatosan itt tartom ezt az érzést! Én meg, kis buta, ugyanígy teszek kislánykorom óta. Nem is én vagyok, aki fél. Egyébként mindig olyan bátran viselkedem. Ez abszolút nem én vagyok! Nem, nem. – pörögtek a nő gondolatai. - Egyszer és mindenkorra elég ebből! Mostantól úgy viselkedem, ahogyan az hozzám illik. Önmagam vagyok. – jelentette ki most hangosan. - Pedig, azt is megfigyeltem, hogy nagymama és nagypapa végül együtt kacagtak, miután elült a vihar. Talán, a nevetéssel némi félelem is felszabadult. Végülis, megpróbálhatom. Igen, így teszek. – határozta el.

Pár nappal később, az időjárás előrejelzésben erős esőzést, tornádó szerű lökéseket jósoltak a térségben. Elizabeth éppen a szokásos óvintézkedéseket tette meg a ház körül, amikor kezdett eluralkodni rajta a pánik. Már a gyomrában érezte a félelem karmainak markolását.

- Nocsak! Mit csinálsz már megint, kedves Elizabeth? – szólt magára, felismerve az ismét megvalósulni kívánó régi mintát. – Amint azt megígértem, ezúttal mindent másképp csinálok.

A házba beérve meggyújtott néhány mécsest, és pár finom, ellazulást segítő füstölőt. Lazításképpen elindított még egy kellemes zenét, majd vicces történeteket nézett, amíg a vihar közelebb nem ért. Az egész ház telítve lett jó érzésekkel.

- Így kell ezt! – nyugtázta mosolyogva.

Éppen, ki akarta kapcsolni az elektromosságot, s elővenni pár jó ízű könyvet, amikor kopogtatást hallott. - Ki lehet ez ilyenkor? – nézett döbbenten, s az ajtóhoz sietett, kissé kiugorva a Flow állapotból.

- Ki az?

- Ó, csak én vagyok, Adam a szomszédból. – szólt kintről egy kedves, mély, barna tónusú hang.

- Oh. – szaladt ki ajkain a sóhaj. – Mi a csudát akarhat ebben az időben? – suttogta maga elé, miközben melegség járta át a mellkasát. Elégedetten nyugtázta, hogy a ruhája megfelelő erre az alkalomra. Gyorsan végigsimította sűrű, barna, göndör fürtjeit, vett egy nagy levegőt, majd apró mosolyt festett zavart arcára. – Nyitom!

Adam alig két hónapja költözött a szemközti házba. Pár alkalommal váltottak néhány szót, de ő valamiért mindig elsietett, pedig jól láthatóan, tetszett a férfinek, és tulajdonképpen neki is. Állapította meg.

- Hello! Éppen most értem haza. Láttam, hogy már bezártad a nyílászárókat, de gondoltam, átugrok egy üveg borral. Említetted, hogy nem szereted a viharokat egyedül átvészelni. Nos én sem. Talán, együtt könnyebb lenne. Így többet is beszélgethetnénk, mint az a futólagos pár mondat, és megismerhetnénk egymást. Mit gondolsz? – kérdezte kíváncsi várakozással a hangjában Adam.

- Nos, sokat ne gondolkodjunk rajta! – nevetett Elizabeth, s a férfi hajáról lefolyó esőcseppekre mutatott. -Talán akkor lépj beljebb! Rövidesen tetőz a vihar. Adok egy törölközőt. – azzal a fürdőbe sietett. – Ismét stílusos vagy! – futott ki száján félhangosan kis nevetéssel kísérve, s nyugtázva a történteket. Felkapott egy friss kendőt, majd visszatért az előszobába. A férfi türelmesen várakozott. Arca, szemei őszinte örömöt sugároztak.

- Tessék! – nyújtotta oda a férfinek. - Gyere, bontsuk ki a bort és mesélj! Te is félsz ebben az időben?

- Hm, az igazat megvallva, csak nem szeretem ezt a fajta időjárást. – törölgette erős, mélybarna haját. - Nyűgös leszek tőle. Talán azért van, mert amikor kicsi voltam, ilyen alkalmakkor a mamámmal mindig bezárkóztunk a fürdőszobába. Szűkös volt és kényelmetlen, de ő ott érezte magát biztonságban velem együtt. Bekuckóztunk a kádba pár paplannal és könyvekkel. Szóval, akár kényelmes is lehetett volna, de gyerekként én szaladgálni vágytam inkább. Roppantmód untatott órákig ott gubbasztani. – nevetett fel kissé kínosan Adam. A nő viszont értékelte az őszinte szavakat.

- Érdekes ez igaz? Nekem is van egy hasonló élményem. – húzta össze elgondolkodva szépívű szemöldökeit Elizabeth, majd elmesélte a saját történetét, amin végül nagyokat kacagtak. Mindkettejük kezdeti kis feszültsége észrevétlenül oldódott, amire nyilvánvalóan a bor is jótékonyan hatott. A nevetésük pedig egyértelműen elvette a helyzet élét. Peregtek a percek, órák, s ők ketten csak beszélgettek és beszélgettek. Mintha egészen régen ismernék már egymást.

- Valóban érdekes, hogy hogyan befolyásolják az érzeteinket ezek a régi emlékek, de tudod, most nem is bánom, mert talán ez hozott bennünket össze erre az estére. Ráadásul, már nem találom nyűgösnek az órákra történő bekuckózást sem. – nézett mélyen, huncut mosollyal a nő szemeibe a férfi. Gyönyörűnek találta, ahogyan Elizabeth íriszében pajkos szelídséggel játszott a gyertyafény, ami egészen izgalmas volt számára. Olyan ismerős és egyértelmű egyszerre. - tűnődött el.

- Örülök, hogy így érzed. Így mindketten kiléptünk a régi megszokásokból, és így együtt, valóban észrevétlenül elrepült az idő. Hallgasd csak! Szerintem csendesedik az eső és a szél is. – tette finoman ujjait szája elé.

- Mmm, ezt igazán sajnálom, mert akkor el kell indulnom haza. Lejárt a megmentő lovagok ideje. – húzta el száját, vicces durcát mímelve a sarkaiba.

- Ugyan, nem így értettem! Maradj még egy kicsit, ha szeretnél. Készítek egy gyors vacsorát. – ajánlotta a nő. Maga is meglepődött, mennyire csalódott lenne, ha már véget érne az este.

- Ebben az esetben szívesen elfogadom! Farkaséhes vagyok! Mit segíthetek? – pattant fel a kanapéról a férfi. – Azért jólesik egy kis mozgás! – nyugtázta.

- Rendben, akkor lássuk, mi van itthon. Éppen tegnap vásároltam be. – lépett a hűtőhöz Elizabeth, s kipakolt a pultra néhány hozzávalót.

Pillanatok alatt elkészítették az ételt, miközben a beszélgetés szálai is tovább kunkorodtak. Úgy tűnt, kifogyhatatlan közöttük a téma a vacsora után is.

- Köszönöm ezt a csodás délutánt és estét, Elizabeth! – szólalt meg végül felsóhajtva Adam. – Most már ideje indulnom! Bízom benne, hogy megismételhetjük a vacsorát, ám legközelebb már vihar nélkül. Felfedeztem egy nagyszerű helyet a belvárosban. Szerintem, tetszene neked is! Úgy hallottam, hogy mostanában nyílt. Persze, lehet, hogy ismered is. Az In the Mood Wine & Dine. – húzta fel várakozóan szemöldökeit a férfi.

- Hallottam róla, de még nem jártam ott. Szívesen megnézném veled. – bólintott a nő beleegyezően. – Örülök én is, hogy jobban megismerhettelek! Köszönöm, hogy átjöttél!

Adam a nőhöz lépett, megfogta a finom kezet, majd finoman megcsókolta.

- Holnap felhívlak.

- Tudod a számom? Honnan? – kérdezte Elizabeth meglepetten.

- Persze, hogy tudom! – kacsintott huncut mosollyal a férfi. – Emlékszel arra a partira, ami két hete volt Claire-nél?

- Igen. – válaszolt elgondolkodva a nő, felidézve a részleteket.

- Akkor arra is emlékszel, hogy valamit elállítottál a telefonodon, én pedig felajánlottam, hogy megcsinálom. Amíg kiugrottál a mosdóba, megcsörgettem magam, majd kitöröltem a híváslistádból. Ilyen egyszerű! – nevetett Adam könnyedén.

- Hah, milyen furfangos vagy! – kuncogott a nő is.

- Bizony! Van még egy, s más a tarsolyomban!

- Ezt rögtön gondoltam! Nos, jó. Akkor már tudom, hogy számíthatok még kellemes meglepetésekre veled kapcsolatosan!

- Ez így van, Elizabeth! Még sok-sok nagyszerű élményre! Akkor holnap! Jó éjt! – simította meg a nő haját búcsúzóul a férfi.

- Akkor holnap! Jó éjt, Adam! – intett Elizabeth, miközben hálát adott a gyönyörű napért, a csodákért, amiket ma is kapott, s amik elébe néznek. - Csupán benne kell maradnom ebben a Flow állapotban. Így minden gyönyörűen alakul. – tette még hozzá magában.