Vannak olyan életek, amikor látszólag senki nincs melletted, aki motiválni, inspirálni tudna, noha, te folyamatosan teszed ezt a környezeteddel. Ilyen esetekben (elég sok van belőle a világon), Neked kell tudnod magadat emelni, tovább lendíteni az úton. Ez eleinte nehéz is lehet (bár a tudása benned van), ám amint haladsz előre, meglátod, hogy egyre edzettebb vagy. Ez azért van így, mert akik ilyen feladatot vállaltak, önmagukban kell megerősödniük, az önmagukba vetett hitükben kell meggyőződniük, s meglátniuk, hogy mennyi erő van bennük. Tulajdonképpen végtelen. Ezek a helyzetek, emberek azonban pontosan arra mutatnak rá, hogy sokkal több energiát 'folyatsz' el olyan helyekre, ami mint a feneketlen kút nyeli el az általad áramoltatottat, amit egyébként más irányba is befektethetsz.

Előbb-utóbb eljutsz oda, hogy rájössz, hogy mindig is pontosan abból az energiaforrásból merítettél, amiből nem mindenki tud olyan mértékben, s vannak, akik  pedig pontosan azokból az emberekből vesznek el, akik, a képesek a Forráshoz intenzívebben kapcsolódni. Akár tudatos ez számunkra, akár sem. Ez egyfajta kölcsönös függő helyzet, amiből egy idő után mindkét fél érdekében ki kell tudni lépni. 

Hogy miért is fontos ebből elmozdulni? Nos azért, mert gyakori, hogy azok a személyek, akik hajlamosak sokat adni magukból, megbetegednek, vagy egyéb gondokkal küzdenek, amíg a mellettük állók látszólag sikeresebbek, jobban bírnak, ám eljön az a pont, amikor a látszat mögé kell nézni. Ekkor megpillantható, hogy az időnként, vagy folyamatosan felbukkanó enerváltság oka abban van, hogy nem önmagukkal foglalkoznak, hanem túl sokad adnak másoknak. Kint van a figyelem. Akiknek pedig túlságosan kint van a figyelme, nem tudják megélni önmagukat. Pedig, mindannyiunknak ez a (végső) cél. Nagy lecke ez, de mindenképpen tanulságos, amennyiben felismerjük a lehetőségeket. A lehetőségeket abban, hogy a másokra való figyelés helyett, a saját benső hangunkra hallgassunk. A jóllétükre. Hiszen ebből vagyunk képesek élni, áramoltatni, majd adni is, ám csupán annyit, amennyit valóban kell. Sem többet, sem kevesebbet. Pontosan eleget. Nyilvánvalóan, sok esetben pontosan azért is kell ennyire 'koncentráltnak' lenni (másképpen, könnyedebb szóval kifejezve, öntudatosnak), mert ennek a folyamatnak célja van a lélekfejlődésünk szempontjából. Amikor később, 'megerősödve' tudjuk megosztani a tapasztalatainkat, ezzel segítve másokat is önmagukban való megerősödésükben. Mert ez is a folyamat része.

Azok pedig, akik addig elvettek - hisz ezt gondolták természetesnek-, követelőzni is kezdhetnek, viszont ekkor is meg kell tudni maradni abban az energetikai térben, ami számukra biztosítja a jóllétet (számtalan módszer áll rendelkezésünkre testi-lelki-szellemi egyensúlyunk fenntartására), ellenkező esetben, ismét csak a saját szervezetüket gyengítenék le. Továbbá, Ők sem tanulnák meg, hogy hogyan kapcsolódjanak önmagukhoz a válaszokért. Pedig pontosan ez az érem másik oldala. Nekik is el kell jutniuk ugyanahhoz a Forráshoz. Nekik is önmagukra kell találniuk. Ilyen egyszerű, és egyben, külső szemmel bonyolult ez a történet. Amíg azonban táplálva van bennük a gyermeki én, nincs elengedés, egyik 'fél' sem válhat igazán szabaddá. Ez alól a kötöttség alól kell felszabadulni mindkét oldalnak.

Tudnunk kell azt is, hogy ez egy bizonyos ideig tartó folyamat, amíg biztosan megtanuljuk működtetni. Kinek több, kinek kevesebb. Meg kell magunknak adni ehhez a kellő időt, figyelmet. Érdemes tehát ránézni a saját életünkre, és megtenni a lépéseket, melyek mára rendkívül időszerűek, hogy egy hatalmas, generációs teher súlya omolhasson le a vállainkról, valamint gyermekeink már más feladatok elé nézhessenek. 

Szeretettel: Budai Orsi