Elengedés vs. Elfogadás?
- íme az én verzióm (mindenkinek van Egy)
Mindenki egyik kedvenc témája, aki picit is foglalkozik magával, az élettel, a (spirituális) fejlődésével, átalakulásával, az elengedés témaköre. Pláne, mert olyan 'divatos' lett, hogy ezt halljuk, látjuk, olvassuk, s valójában, általában véve nem is lehet mit kezdeni vele.
De miért olyan morbid ez a szó abban az értelemben, ahogyan azt az érzelmek, az érzések, gondolatok, berögzülések, minták, stb. vonzataiban értelmezzük?
Azért, mert szinte lehetetlenség kivitelezni a fizikai megnyilvánulásával szemben. Hiszen olyan könnyű ez, amikor azt mondjuk:
- Kisfiam/Kislányom! Dobd el azt a botot! Tedd le azt a követ! Engedd el azt a kötelet! Add oda azt a macit, veszek Neked másikat!
Nos, még ezekhez is tapadnak érzelmi kötelékek, hiszen pontosan azért fogta meg, azért emelte fel az a drága 'gyermek', mert meg akarja tapasztalni a megfogásnak az érzetét, a birtoklás, megtartás élményét. Ám eme fizikaiságban mégis picit 'könnyebb' felülírni a markunkban való szorongatás vágyát.
Ám hogy is van ez, amikor egy érzelmet kell elengedni, esetleg egy-egy gondolatot, ami furkálja az életünket étizedek óta, s már mindenkiét is furkálta? Hogyan lehet elengedni egy mintát, amit mindenki is követett, ugyanúgy csinált évszázadok óta? Hiszen az pontosan úgy jó és működik is. Láttuk. Igen, működik, de hogyan? Jól? Jó érzést kelt bennem? Másokban jó érzést keltett? Engedte kiteljesedni az embereket? Engedi megélni önmagunkat, vagy szorít, mint a kinőtt cipő? Szenvedtet? Pedig fel kell ismerni, hogy egy idő után ezt én csinálom magammal. Mit is? Szenvedtetek. Hurcolom az érzést, a gondolatot, a mintázatot, ami már az életemet is irányítja, s helyzeteket teremt. Újra és újra. Millió ilyen van. Mindannyiunknak. Minden nap. Képesek vagyunk újra élni a múltat. S rá is csodálkozunk.
Amikor azonban jön a felismerés, hogy: Most ez így már tényleg nem jó! Már szorít az a régi 'ruha', hiszen ekkorra rétegek sokasága nyom, s végre levennéd. - Engedd hát el, kisfiam, kislányom! Tedd le!
Majd jön a másik oldal, hogy: - Ugyan, jó az! Úgysincs másik! Már az ükanyád is hordta! Neki is jó volt, miért nem jó ez neked is? Nehogy másképp csináld! Nem lesz jobb úgysem!
S mi tovább hordjuk. Egészen addig, amíg el nem érkeznek a pillanatok. S ebben van a kulcs! Mert nem megy ez egyszerre, mint a bot esetében! Legalábbis, általában.
Hogyan is menne, amikor évtizedes, évszázados berögzülések ezek. Be van nőve a bőr alá. A szövetekbe kapaszkodik. Beleépült. Összenőtt már a hússal. Mondhatjuk, sejt szinten integrálódott.
Nos, azért van megoldás! Vagy koptatjuk, vagy kivágjuk. Az egyik is feszíthet, mert 'sokáig tart', a másik meg egyenesen fájdalmas, amíg be nem gyógyul. Ám mindkettőt át szoktuk élni az élethelyzeteinkből adódóan. Mert kell. Mert jön, mert adódik és mi mit tehetünk? Alakulunk folyamatosan.
Azonban nem mindegy, hogy hogyan. Mert lehet ezt úgy is, hogy átadjuk magunkat a folyamatnak. Fontos tehát a megértés! A dolgokra való rálátás. A működések megfigyelése. Ebben az esetben a 'technika' válik láthatóvá. Az, hogy az elengedés ezekben az esetekben nem olyan, mint amikor egy botot eldobunk, amit valamikor felvettünk, hanem ettől összetettebb és mégis nyilvánvalóan tisztább, egyszerűbb. A folyamat lekövetése a feladat, ami a gyakorlások következményeképpen könnyebb, s ennek ideje és 'keménységi foka' is mindenkinek egyéni.
Minden megközelítés egyéni, s pontosan ezért nem kell más gondolatiságát teljes egészében követnünk (hacsak nem ezt választottuk életünk feladatául, mert az huncut egy dolog), még akkor sem, ha az hiperszuper magasságokban leledzik.
Hiszen van saját fejünk, szívünk, cselekvő erőnk, amivel sajátos módon 'kell', és lehet az életünket cselekednünk. Ezért vagyunk külön-külön emberek, személyek, egyéni élettervekkel, s nem összenőve.
Ez az elengedés mögött a 'titok'. A megértés és ennek folyományai.
Az elengedésben megengedjük magunknak, hogy egy másik önmagunkat élhessük. Új megtapasztalásoknak adunk teret. Hiszen, ha más emberek gondolatait éljük újra és újra, mások szokásait visszük tovább mindenben, mások érzéseit érezzük, mások megszokásait görgetjük a napjainkban, mások kinőtt, megkopott, elnyűtt 'ruhadarabjait' hordjuk évtizedeken keresztül, abban vajon hol vagyunk mi? És amennyiben igazán rá merünk nézni, akkor láthatjuk, hogy bizony ezt cselekedjük. Pontosan addig, amíg rájövünk, hogy azok ugyan nem rosszak, kevesebbek, vagy többek, de azok nem mi vagyunk.
S kik vagyunk mi? Nos, ezt is láthatjuk, ha igazán átadjuk magunkat a megfigyeléseknek, s minél inkább figyeljük, annál inkább teret nyer az az énünk. A figyelő. A 'Vanságot tapasztaló'.
Szeressük tehát magunkat annyira, hogy megengedjük magunknak a felismeréseket, időben, térben megtörténni. Ismerjük el a munkánkat. Engedjük történni, mert ebben nagy lényegiség lakozik.
Ma is minden szépet és jót kívánok!
Hálával és szeretettel.

Namaste
Budai Orsolya

www.orsolyabudai.com
#tudatosság #freespirit #lélekotthon #élet #szívtér #legfelsőbbén #isten #jézus #fény #meditáció #subconscious #teremtőerő #orsolyabudai #momentsoflife #magasabbrezgésben #jelenlét #most #Erő #kiteljesedés #megvalósulás #mindigmindenidőben #forrás #életöröm
#Shoyaphoto #ShoyaArtandDesign #HubArtPhoto
#roundhaypark #leeds #uk #england

Amennyiben írásom számodra is hasznos volt, segített, bármennyi jót is hozzáadott a napodhoz, s kifejeznéd köszönetedet, én is hálával köszönöm, hogy támogatod alkotói/írói munkásságomat. 

Pénzmag - sok kicsi (is) sokra megy jeligével.
https://www.donably.com/shoya-art