Kincses János: Lényecske

Anyuka és Kislány a település szélén laktak takaros, egyszerű házukban. A ház előtt az utcai kerítésig kicsi előkert csodás, különleges virágokkal. Hátul zöld, selymes pázsit, néhány ízletes gyümölcsű fával. Helyett kapott még itt egy kis szerszámoskamra, egy hinta és egy babaház.

Itt laktak ők, már lassan egy évtizede; egészen pontosan, Kislány megszületése óta. Az első évek a lassan tovakúszó idő hátán már nagyon messzire kerültek; csak egy benyomás maradt utánuk: nehéz volt, de nagyon szép! A jelent pedig, amelyen az utóbbi jó pár évet kell értenünk, derűs, változatos, egymás tiszteletén és szeretetén alapuló állapotként élték meg. Pedig sokban különböztek egymástól!

Anyuka gyakorlatias, határozott, céltudatos; a realitások talaján és mezején verhetetlen. Ezzel együtt odaadóan szereti kislányát. Kislány pedig játékos, álmodozó, mindent készségesen befogadó, szertelen gyermek. Feltétlen szeretettel ragaszkodik anyukájához.

- Hogy ilyen csak a mesékben létezik? Akkor ez lehet, egy mese... De ha igazán értenénk Kislány személyiségét, cseppet sem csodálkoznánk. Az ő számára a valóság és minden, ami azon túl van, nem különbözött élesen egymástól. Az, hogy éppen a babaházban játszott, vagy a leckét írta, szinte ugyanazt jelentette neki. Tanuláskor saját magát képzelte kedvenc babája helyébe, aki szeretne örömet szerezni édesanyjának azzal, hogy jól tanul. Vagy ha takarítania kellett, akkor 'egy kedves, fáradt tündérnek' segített nagy örömmel rendbe tenni 'kristálypalotáját, hogy fogadni tudja tündér, manó és törpe vendégeit'. Nincs abban semmi különös tehát, hogy sohasem került szembe édesanyja akaratával, aki viszont minden gondolatát leste szófogadó, kedves gyermekének.

Igaz, volt egy-két eset, amelyek megbolygatni látszottak ezt a harmóniát közöttük; de ezek végül mindig elrendeződtek valahogy.

Egyszer például egy sérült kismadarat akart Kislány bent, a házban ápolni, akár a saját ágyában is, de ezt sehogyan nem engedte Anyuka:

- Összepiszkítana mindent!... De abba beleegyezett, hogy az egyik fa ágára fészket készítsen a kis betegnek. Ennyi elég is volt a lelkes betegápolónak. Belehelyezte pártfogoltját a fára szerelt dobozkába, betakargatta, megsimogatta, még altatódalt is énekelt neki. Utána olyan békésen aludt, mintha ez lett volna az első szándéka. Nem nyugtalankodott, mint más gyerek tette volna; hogy nem esik-e valami bántódása a kis vendégnek és nem duzzogott, háborgott. Még reggel sem, amikor nem találta alvóhelyén a kis madarat. Biztos volt benne, hogy eljött érte az anyukája, és hazavitte magával. /Fel sem merült benne, hogy esetleg édesanyja vagy egy kóbor cicus lehetett a ludas... /

Máskor meg egy koldus hevenyészett bódéját szerette volna kitakarítani, de édesanyja, higiéniai okokra hivatkozva, inkább megígérte, hogy majd ő elrendezi a dolgot. Beleegyezett, megbízott szülőjében. Arra nem is gondolt, hogy esetleg csak el akarja terelni figyelmét a problémáról.

Így éltek ők, nap mint nap tették a dolgukat, végezték feladataikat - teljes egyetértésben és szeretetben.

Egy ilyen átlagos napjuk vége felé kedvenc parkjukban sétálgattak. Hatalmas platán- és vadgesztenyefák alatt vezetett a sétaút, melyet kétoldalt virágok és bokrok szegélyeztek. Ez utóbbiak némelyike még Anyukánál is nagyobb volt. A nap lassan elköszönni látszott a távoli látóhatár szélén, így ide is hamar bekúszott a szürkeség. Először halványan, aztán egyre határozottabban. Már nem lehetett átlátni a fák lombján és a bokrok sűrűjén. Ahogy lassan elhaladtak az egyik mellett, a levelek, ágak mintha megmozdultak volna. Odapillantottak, de nem ijedtek meg különösebben, mert gyakran megesett, hogy eltévedt labda gurult ki onnan, vagy madár röppent fel szárnyaival riadtan csapkodva. Sőt, volt úgy, hogy egy kismacska ugrott ki miákolva és gyorsan eliszkolt. De ez most egészen más volt!

Ami előkerült a bozótból, semmihez és senkihez nem volt fogható. Mondhatjuk tündérnek, manónak vagy angyalkának - bár nem volt se varázsvesszője, se szárnya. Lehetett kisfiú vagy kislány. Láthattuk soványnak, zömöknek vagy éppen pufinak. Nem ember volt, mégis mintha magunkra ismernénk egyes mozdulataiban. Nem volt se nagy, se kicsi. Ami viszont az első pillanattól egyértelmű volt és mindvégig jellemezte; az valami megfoghatatlan kedvesség és magabiztosság... - Ki lehet? Mi lehet? Hogy került ide? Mit akarhat? Eddig is itt "lakott"? - a bokorban? Miért nem találkoztak eddig még sohasem?... Ilyen és hasonló kérdések merülhetnek fel bárkiben egy hasonló találkozás alkalmával. De ők ketten csak vártak csendben, figyelmesen. Amint megszólalt, - nevezzük így! - Lényecske, hát az valami különös volt! Furcsa, értelmetlen hangokat hallatott. Először valami ilyesmit: - Sz..e..n..sz..ü..b! Aztán: - N..ö..h..ú..t

Közben valami halk lüktetés hallatszott. Anyuka kérdőn nézett Kislányra, aki odafordult, mintha tényleg lenne ott valaki. Kislány vissza, rá, mosolyogva. Lényecske újra hangokat adott ki: R..e..t.. ö.. n..é..n..b..v! - /Újra a lüktetés./

- Csak nem egyik mesebeli barátod bújt meg itt a bokorban? - kérdezte anyuka, aki egyszerre értette kislánya viselkedését ... Kislány ránevetett, és nagy komolyan viszonozta Lényecske "szavai"- t.

- H.. e.. m.. i.. n.. b.. v!

Az ő hangjait is nagyon halk dobogás kísérte. Látom, könnyen szót értesz vele -, így Anyuka. Ő maga, látszólag, nem ment bele a játékba, de érdeklődéssel figyelte a fejleményeket. Lényecske ismét:

- L..a..ny..u..a..sz..A..i! /Lüktetés!/

Erre Kislány:

- H.. e.. é.. i.. d..h..b..m! /Dobogás/

Ekkor hirtelen lépések hallatszottak a szemközti kavicsos útról. Lényecske szempillantás alatt eltűnt.

- Jót beszélgettetek. - mondta Anyuka, különös árnyalattal a hangjában, - de most már menjünk, mert sötétedik.

Kislány szó nélkül megfogta anyukája kezét és elgondolkodva lépegetett mellette. Anyuka gyengéden szorította a kicsi, meleg kezecskét... Az ő gondolatai is valahol nagyon messze csavarogtak.

Hamarosan hazaértek, lemosták magukról az út porát és megvacsoráztak. Egy idő múlva Anyuka megszólalt:

- Kicsim, beavatnál ebbe az új játékodba, amit ott a parkban játszottál?

- Nem játék volt, anyukám, tényleg találkoztam ott valakivel. - mondta Kislány nagy komolyan.

- Én is úgy gondolom, nézett rá sokat sejtetően anyukája, hiszen beszéltél is vele. Értetted is azt a furcsa nyelvet, mert válaszoltál is neki.

- Hát ez egyszerű! Csak a szavak első betűjét mondta ki hangosan; mert ő nem tud beszélni. A szeme beszél helyette...és a többit a szíve eldobogja. De szívesen lefordítom neked: - Először így köszöntött bennünket: - "Szép estét nektek, szeretettel üdvözöllek benneteket!" És..., akarta folytatni Kislány, de anyukája közbevágott:

- Ahá, értem, és már mondta is szó szerint az elhangzott mondatokat:

- "Nagyon örülök, hogy újra találkozhatunk!"... - "Remélem, ti is örültök nekem!". - Kislány nem jutott szóhoz...

- "Én boldog vagyok!" - idézte tovább Anyuka a parkban hallott párbeszédből, és csak mondta, mondta: "Hidd el mi is nagyon boldogok vagyunk!" - ismételte Kislány válaszát és titokzatos mosolyt küldött feléje. Végül már kacagva ismételte Lényecske kedves szavait:

- "Legszívesebben a nyakadba ugornék..." de ezt Kislány már nem várta végig; egy ugrással anyukájánál termett, nyakára fonta vékonyka karjait. De olyan erősen szorította vele, hogy alig kapott levegőt. Anyuka is átölelte a forró, pihegő gyermeket... Lassan kibontakoztak egymás karjaiból...

- Te tudtad? - kérdezte Kislány csillogó szemekkel.

- Már nagyon régóta, - felelte Anyuka meg-megrebbenő pillákkal. Amióta megszülettél; olyan sírósan, gyámoltalanul és szeretnivalóan!... itt elcsuklott a hangja. Mit gondolsz, ki segített nekem felnevelni téged, ki állt mellettem a legnehezebb időkben, amikor... édesapád... már nem tudott... nem tehette... Megsimogatta kislánya kócos fejecskéjét. Lényecske mindig velünk volt, mindig segített; egy pillanatra sem hagyott el bennünket. Benne mindig megvolt az az erő, ami belőlem hiányzott.

Számára nem létezett megoldhatatlan probléma. Mit gondolsz, ki segített, nehogy valami bántódása essen a védtelen árvának? Lényecske keresett neki pártfogót, aki felnevelte.

- Akkor tényleg nem a cica volt? - sóhajtott nagyot Kislány... Azt is megbocsátottam volna... - és egy könnycsepp csillant meg szemében.

- Te kis butus, hát hogyan...? - Anyuka szeretettel magához vonta gyermekét és sötét szeme gyöngy-csillogással válaszolt a kicsi barna fénylő szempárnak.... A kedves koldus néninek is Ő fordította jóra a sorsát! Nálunk nem fért volna el az egyetlen szobácskánkban.

Ezért Lényecske talált neki társat, aki szerette, támogatta; azóta már takaros házikóban laknak nem messze tőlünk. És még sorolhatnám reggelig Lényecske leleményes megoldásait..........

- Ilyen anyukám csak nekem van, - fészkelte be magát Kislány anyukája ölébe.

- Ilyen kislányom pedig csak nekem lehet, csókolta meg Anyuka a szívére hajló drága fejecskét.... Viszont Lényecskéje mindenkinek van! Hívhatjuk bárhogy, képzelhetjük bármilyennek. Ha hisszük, ha nem, mindig velünk van, mindig a rendelkezésünkre áll. És ha szükségünk van rá, találékonyságban senki nem múlhatja felül! ...Akár a Szeretet...

Szerkesztette: Budai Orsolya

-

KORTÁRS TÜKÖR

Irodalmi és Művészeti Magazin

-

www.orsolyabudai.com

-

https://budaiorsolya.blogspot.com