Kosár
0
0 Ft
Budai Orsolya: Pawel - A Szabadulás az elme börtönéből című E-könyv második fejezete
Budai Orsolya: Pawel
Budai Orsolya: Pawel
Léna finom, rózsaszínű arcocskáján vörösen virultak a lázrózsák. Wladislaw belemártotta a puha fehér kendőt egy lavór hideg vízbe, gondosan kicsavarta, majd óvatosan kislánya homlokára helyezte. Ma ő volt a soros az éjszakai ápolásban. Felesége lepihent pár órácskára, hogy másnap szolgálatára lehessen a kis beteg madárkájának. Léna hajlamos volt könnyen megfázni. Hosszú, vékony teste, ábrándos, ibolyakék szemei, szalmaszőke haja, porcelán színű bőre, apró, pici szeplőcskéi, rendkívül finom megjelenése azt a látszatot keltették, hogy egy erősebb szél azonnal felkapja, és elfújja. Azonban szervezete ettől szívósabb volt. Igaz, hogy alkalmanként betegeskedett, de mindegyiken szerencsésen átsegítette a Gondviselés. A drága kincsük, gyönyörű, okos leánykájuk. Hiába szólt mindig Anna, hogy figyelmes legyen, vigyázzon magára, öltözzön fel jól, a kislány sokszor elkalandozott gondolataiban, és időnként elszálltak füle mellett a szavak. Álmodozó volt. Nagyon jó, kedves, tisztelettudó gyermek. Egy aprócskát szertelen. Gazdag képzeletvilága magával ragadta, s tiszta kék tekintete messze révedezett.
Most is távol járt. Az álmok világában harcolt a tüdőgyulladás vörös démonjával. Időnként felnyögött e küzdelemben, és kis arca eltorzult a fájdalomtól.
Wladislaw nézte a kislány gyötrődő arcát, és fogta a drága kezecskét. Egyelőre többet nem tehetett, mint hogy vizesruhával borogatta homlokát és a vékony kis bokákat. A gyógyszereket beadták. Meg kell gyógyulnia! Az orvos a legjobbakkal bíztatta őket. A JóIsten pedig mindig segít.
Lassan, az éjjeliszekrényen lobogó gyertyafényre pillantott, ami hosszú, kecses táncban billegett jobbra-balra. Majd szemei hosszan meredtek a fénybe, s a felvillanó képek gondolatban egy másik idősíkba repítették.
A barlang falain simogatóan aranylott a petróleumlámpa fénye. Wladislaw Pawel mellett üldögélt, és nézte, ahogyan a férfi szervezete küzd a betegséggel. Azon az éjszakán, ott a mocsárban nagyon hideg volt. Harmadnapra teljesen ledöntötte a lábáról a láz. Pawel verejtékben úszva gyötrődött lázálmaiban, mélyen megmerítkezve az előző napok, hetek, és évek borzalmaiban. Barátja igyekezett melegen tartani, borogatni, és forró kapormag teával segíteni a gyógyulásban. Egy kevés pálinka is volt a bekészített élelmiszerek között, ami most nagy szolgálatot tett az izzasztásban.
- Meg kell, hogy gyógyulj, drága barátom! - mormogta magában Wladislaw. - Nem hagyhatsz te is magamra! Meg kell gyógyulnod! Jobban leszel, meglásd! Fogjuk még mi élvezni a ragyogó napsütést és a kék eget! Csak gyógyulj meg! - hajtogatta kitartóan.
Pawel nem hallotta a hozzá intézett szavakat. Messze járt. Kilométerekkel és időben is távolabb bolyongott. Ott, ahol az utóbbi években a legszörnyűbb dolgokat látta és tapasztalta, amit ember csak elképzelni tud. A pokolban járt. Maga volt az ördög lakhelye, ahol megannyi embert kínoztak, gyötörtek, és hidegvérrel küldtek át a másvilágra nap, mint nap. Abban a kegyetlen táborban, ahol minden pillanat maga volt a kínszenvedés
- Ne! Engedjenek el! Nem tudok többet! Mindent elmondtam! - ordította kétségbeesetten.
- Ssss...barátom, csendesen - csitította a férfi. - Sss...most már semmi baj! Nyugodj meg!
Pawel egy pillanatra magához tért. Riadtan, majd üveges tekintettel bámult barátjára, aki egy pár korty teával kínálta.
- Igyál drága barátom! Jót fog tenni! Meggyógyulsz! - mondta bátorítóan, s a férfi hálásan kortyolta a meleg italt, majd elfordult, és ezúttal szüleivel álmodott, ahogy mosolyukkal rá ragyogtak. Álmában ő is mosolygott, s érezte, hogy minden rendben van.
A két férfi gyermekkora óta ismerte egymást. Együtt kezdtek el járni, beszélni, majd együtt játszottak és jártak iskolába. Együtt tanultak, együtt rúgták a bőrt, és együtt álltak be a hadseregbe. Olyanok voltak, mintha testvérek lennének. Édes testvérek. Pawel vékony, szemüveges fiú volt, seszínű hajjal. Okos volt, kissé visszahúzódó és érzékeny. Wladislaw magas, erős, jó kiállású, barna fiatalember, akiben erős, igaz szív dobogott. Gyors észjárása, és hite vitte előre. Az utóbbi évek súlyos nyomokat hagytak mindkettejük testén. Főleg a kínzások, amik akár hetente ismétlődtek. Majd a magánzárkák. Eleinte. Egy idő után abbamaradtak, de azután is hallották az újonnan érkezettek jajkiáltásait, éles, velőt rázó sikolyait, ami lealább annyira megviselő volt, mint magán a kínzó folyamatokon keresztülmenni. Bőrükben, sejtjeikben érezték a szörnyű vallatásokat, amiket a legkülönbözőbb eszközökkel végeztek. Most ennek vége. Szabadok. Igaz, még csupán átmenetben vannak a végső szabadság irányában, de ez is megkönnyebbüléssel töltötte el őket.
Wladislaw ismét odatett forrni egy adag teavizet. Megpiszkálta a tüzet, majd kicserélte a borogatást Pawel forró homlokán és lábain. Jól bebugyolálta, és imádkozott. Mindent megtett, amit ezek között a puritán körülmények között tehetett, a többi már nem rajta múlik. Édesanyjától megtanulta, hogyan kell ápolni egy beteget. Az anyukája jól ismerte a gyógynövények misztikus erejét, s fiának adta tovább a tudást. Ennek most csupán töredékét tudta alkalmazni, így abból próbálta a legjobbat kihozni, ami épp a rendelkezésére állt.
Közben felforrt a víz, és egy újabb adag kapormagot hintett bele, ami segített a gyulladás csökkentésében.
Egyedül érezte magát. Gondolatai elkalandoztak. Már ő is egészen távol járt. A múltbéli dolgok marcangolták. Egész testében beleremegett a fájdalmas képekbe, majd hirtelen felocsúdott, s emlékeztette magát, hogy nem szabad folyton a történteken rágódnia. Muszáj kapaszkodókat találni. Így elképzelte, hogy milyen lesz a találkozás a szüleivel. A drága szüleivel, akik már annyira hiányoztak. Milliószor is elképzelte, ahogyan újra átöleli imádott édesanyját. A levegőbe röpíti, és ő boldogan kacag azon a csilingelő hangon, ami olyan simogató, olyan derűs, olyan kedves. Majd azt látta maga előtt, ahogy édesapját szorítja magához, és ő kedvesen megveregeti a vállát, mondván:
- Drága fiam! Hát hazatértél? Már annyira vártunk! Minden nap imádkoztunk érted!
Igen. Ezek a vágyálmok éltették. És Anna. Anna ölelő karjai, forró csókjai. Alig várta, hogy ismét érezhesse gyönyörű fürtjei simogatását az arcán, az ujjai között. Anna. A minden, a szerelem, az élet. Kell, hogy lássa, szeresse, újra. Majd elővette a megkopott, töredezett, apró, és besárgult fényképet. Úgy őrizte kedvese fényképét, mint a legnagyobb kincsét. Drágább volt minden aranynál.
- Édes Annám! Hamarosan látlak! - mosolygott elmerengve az álomképeken.
Tekintete hosszan révedezett a falon aranylóan himbálózó lámpafényen, ami lassan egyre hosszabban táncolt, és egyre kecsesebben.
- Menj innen, Te rém! Hagyj békén! - Léna hangja hirtelen rántotta ki a képzelgésből. Jobb is. Wladislaw megrázta a fejét, és gyorsan kicserélte a borogatást, ami időközben egészen felforrósodott.
- Drága Kicsikém! Arany bogárkám! Hamarosan jobban leszel! Nagyon szeretlek! - simogatta a kedves kis szőke fejecskét szelíden, amire a kislány megnyugodott, és békésen aludt tovább.
Első fejezet: A szökés
https://www.orsolyabudai.com/budai-orsolya-a-szokes-a-konyv-elso-fejezete/
📚 O l v a s ó i g o n d o l a t o k 📚
"Ebből a rövid, de jellemző részletből is látható, hogy milyen mélységekig, lelki sötétségbe jutottak főszereplőid a borzalmas napok, hónapok alatt. Érzőn, átélhetően ábrázolod ezt a már szinte elviselhetetlen élethelyzetet, amely semmilyen meggondolásból nem egyeztethető össze az ember méltóságával, a boldog élethez való alapvető jogával, amitől senkinek nem lehet oka, felhatalmazása, hogy megfossza!
Valós lelki-szellemi érzelmi-elmeállapotot mutatsz be, hatásos művészi-írói eszközeiddel, egy tragikus, sajnos nagyon valóságos, szégyenteljes történelmi korszak termékét. Ráadásul ezrek, milliók egzisztenciájában hagyott mindez kitörölhetetlen nyomot.
Már többször elolvastam szimpatikus, értékes írásodat, amely magyarázatot, gyógyírt, feledést és megoldást keres-kínál-talál az említett traumákra. Szerintem nagyszerűen mutatod meg ezeket a testet-szívet-lelket gyógyító utakat, valós lehetőségeket az olvasó számára. Mindeközben kedves, bájos, közjátékok, szeretnivaló mellékszereplők belépése a történetbe színesítik az események, izgalmas, néhol krimibe illő mozaik képeit.
Szeretettel és őszinte elismeréssel ajánlom mindenkinek Budai Orsolya: Szabadulás az elme börtönéből című Ekönyvét, mely számomra nemes, megérintő olvasmány élményt jelentett.
~Kincses János / Thesaurus~
(Író, költő)
"Mint egyszerű olvasó, én úgy vagyok vele, hogy az olyan, bármi nemű írásokat - legyen az akár vers vagy próza -, akkor szeretem - és később úgy vélekedek róla, hogy: tetszik -, ha nem tudom abbahagyni az olvasást, vagy ha mégis valami oknál fogva abba kell hagyni, akkor úgy osztom be az időmet, hogy minél hamarabb újból a kezembe vehessem az írást és folytassam az olvasást.
Így voltam az általad írt EMLÉKEK FOGSÁGÁBAN című kisregényeddel kapcsolatban is.
Az olvasottakról kialakult véleményünket nagyban befolyásolja énünk, személyiségünk. Ez rám is jellemző. Az írásom mögött ott vagyok mindig, kivetítődik az énem. Így vagy ezzel Drága Orsikám Te is. Ott van a Te érzékeny, a lélek láthatatlan rezdülését is "láthatóvá tevő" éned.
Regényed hőse, családja és a mellékszereplői is tele vannak szeretettel és lelkük mélyén egytől egyig jó emberek. Még Hubert, a börtönőr is eleve jó emberként éli a nagybetűs életet, majd a körülmények teszik gonosszá, és a végén megtalálja újból a régi önmagát.
Fiatalságod ellenére nagy élettapasztalat és gazdag szókincs lapul a sorok között. Ezt jelzik a kiválasztott: éppen odaillő szavak, amikor a helyükre kerülnek.
S hogy a kialakult, veszélyes, titokzatos helyzeteket még érezhetőbbé tegyed, könnyedén, játszva használsz olyan elemeket, mint például: ismételsz szavakat, vagy Te magad is beleéled magad a szereplő helyébe - majd ezáltal én is, mi is az olvasó -, és vele együtt kételkedsz, vársz, lopakodsz, elbizonytalanodsz, reményt vesztel, majd újra reménykedsz, miközben kimért pontossággal váltja egymást a tér, és az idő: a múlt és a jelen. A címet adó jelen, mikor a régi átélt események úgy beleivódtak Ladislaw emlékeibe, hogy átszövik a mai életét. És ebből a család, a kislánya az, amely kiemeli őt, a főhőst, s mindezt olyan egyszerűen, de az egyszerűségből áradó szeretettel így olvashatjuk: "Az aranyló búzakalászok pedig kecsesen bólogattak és hullámzó táncuk messze vitte a kegyetlen emlékeket." (Kell ennél több? Nem. De kevesebb sem.)
Pawel és Ladislaw is pozitív emberi tulajdonságokkal rendelkezik. A közös sorsuk még inkább életre kelti bennük az egymás iránt érzett szeretetet, segítőkészséget.
Végighúzódik a regényen a rabság és a szabadság ellentéte, az aköré szőtt gyötrő múlt és a boldog jelen eseménye, miközben a főszereplő eljut a túlélés - az ép ésszel kibírni - gondolatához, a megoldáshoz: "nem szabad folyton a történteken rágódnia".
Mikor végre eljut a két barát a szabadsághoz, a halálból való menekülés nem csupa örömöt tartogat, az élet továbbra is tele van a létért való küzdelemmel.
Drága Orsikám! A háború áldozatai szomorú sorsának újszerű feldolgozása ez a kisregény, melynek születésénél is jelen voltam. Hálásan köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy beavattál születésébe, és bevallom, alig vártam, hogy az utolsó fejezet is elkészüljön. Az egész műnek általam az a varázsa, az a fájó visszaemlékezés, amely a szálakat bogozza és felváltva feltárja a gyötrő és a boldog múltat a főhős szeretettel körülövezett jelenében. Így lélekben feloldozást nyer az, aki önhibáján kívül él át, jut, vagy kényszerül olyan élethelyzetbe, melynek emlékeivel míg él, harcolni kényszerül.
Azt gondolom, sok szép gondolat szunnyad még alkotó fejedben, és csak biztatni tudlak: írj! Járd írói utadat! Vezéreljen az a mélyről jövő érzékeny, a lélek láthatatlan rezdülését is "láthatóvá tevő" Éned!"
~Szőllősi Imréné Tóth Vilma~
(Író, költő, a Tanka János Irodalmi Kör alapítója)
"Wladislaw malomkerekei azonban lassan, finom porrá őrölték a háborúban és fogságban szerzett megannyi tapasztalatot, így adva helyt önmagának, önmaga újrateremtéséhez.
A szeretet mindent legyőző ereje itt is diadalmaskodott. Azé a szereteté, amelyik a lelket igazán táplálja, hogy ezáltal felszabadítsa. A szeretet jutalma pedig a belső béke, s még több szeretet.
Nagy tanítás rejlik ebben az írásban, s ennek a tanításnak a történet csupán keretet ad. Nem az marad életben, aki fizikailag erős, hatalmas, hanem az, akinek a lelke is hatalmas, szeretettel teli, mert az látja a világ feletti csodát, és bírja azt a mindenek feletti erőt, ami meggyógyítja a vérző lelket.
Az író, a főszereplő karakterébe ültette tapasztalatát az igazi szeretetről, mindazt, amit már maga is megélt, ő is tud. Ezzel pedig az egész mondanivaló hitelesebben és életközelibb módon tárul az olvasó szeme elé is."
~Fekete Huba~
"Drága Orsikám! ❤️
Elolvastam. Egyszer majd újra.
Aztán nem csak a főszereplőt láttam, hanem mindenki mást, aki úgy tud szeretni mint Wladislaw. És ami fontos, magamat. Megöleltük, megszerettük egymást az egész családdal. IS.
Az elme börtönét emlékek töltik meg. Van amit én is mélyen elzártam. De minden madár elrepül, mert szabadságra vágyik!
Ez az írás, mindenek felett.
Köszönöm neked a pillanatokat. A tükröt.
Szeretettel ölellek Orsikám!"
~Somogyi Judit~
(Író, költő)
Felhasznált képek forrása: Pinterest
Kapcsolódó oldalak: