Budai Orsolya: Kérj és megadatik

-Igaz történet alapján-

A percek ólomsúlyai hosszú léptekkel meneteltek fel és alá Csaba homlokában. Eleinte izgatottan, majd minden másodperc múltával, egyre feszültebben fészkelődött a puha, textilbőrrel bevont kanapén. Az órájára pillantott, melyet feleségétől kapott tavaly, a harmincadik születésnapjára. Szája szeglete mosolyra húzódott. Emlékezetes születésnap volt. Talán a legszebb, eddigi életében. Az egész család együtt ünnepelt. Emlékképei gyorsan peregtek, amikor hirtelen egy garázs csapódása visszarántotta elkalandozó gondolataiból.

- Oh, 9. 25. - nyugtázta, ahogyan ismét a számlapra nézett. - Már öt, végtelennek tűnő perce benn van. Azt írták, hogy öt perc csupán. 9.26., 9. 27., 9. 29., 9. 32... Nem bírom tovább! Bemegyek! - állt fel nagy elszántsággal, majd ugyanazon lendülettel visszahuppant a kényelmes, előmelegített párnákra. - Nem! Nem zavarom! Türelemmel várok. Bármi lesz is az eredmény, elfogadom.

A fürdőszoba ajtaja csendben nyílt. A férfi felugrott, miközben széles mosollyal, várakozóan tekintett az onnan kilépő nőre.

- Nos?

- Még nem... Most sem...- sóhajtott a nő lehajtott fejjel, majd szomorúan nyújtotta a férfi felé a kis, pálcaszerű tárgyat. - Ismét csak egy csík. Már hónapok óta ez ismétlődik. Pedig annyira reménykedtem. - folytatta lebiggyedt ajakkal.

- Gyere kedvesem, bújj ide! Minden rendben! - szorította magához feleségét Csaba, aki csalódottságát elhessegetve, bátorságot igyekezett önteni, a látszólag reményt vesztett asszonyba.

Immár együtt gubbasztottak a kanapén. A percek némán csordogáltak. Mindketten gondolataikba mélyedve bámulták a semmit. Ekkor Gitta hirtelen megszólalt:

- Emlékszel, amikor a kis Hanna azt mondta, hogy ...

- ...hogy szóljatok, ha babát szeretnétek, mert tudok nektek küldeni. - fejezte be a mondatot a férfi. - Igen. Teljesen itt van előttem a mosolytól, és várakozástól derűs kis arca. Rögtön megkérdezte, amikor megismerkedtünk, hogy mikor veszlek el feleségül. Aztán a legtermészetesebb módon közölte, hogy csak szóljunk bátran, amikor kisbabát szeretnénk. Úgy emlékszem, négy éves volt akkor a kis unokahúgod.

- Igen. Aztán pár év múlva újra emlékeztetett a korábbi ajánlatára. Egészen hihetetlen volt, amikor mesélt a padlásukon lakó lelkekről, akik csak arra várnak, hogy megszülethessenek. Ő pedig tud velük kommunikálni. Elképesztő, nem igaz? Ugyanakkor... - húzta össze elgondolkodva, ragyogó, égszínkék szemeit a nő.

- Mire gondolsz? - nézett komolyan Csaba a feleségére. - Ismerem ezt a nézésedet! Talán arra, hogy...hívjuk fel?

- Igen, határozottan azt érzem, hogy fel kell hívnom Esztert! Vajon ő emlékszik leánykája korábbi ajánlatára? Tudom, hogy ő is hisz a lélek dolgaiban, de azért ez túl megy a józan ész határain, nem? Vagy talán én vagyok ennyire földhöz ragadt? Az azonban bizonyos, hogy itt belül motoszkál egy érzés, hogy ezt kell tennem. - tette szívére a kezét a nő. - Egy hang, ezt súgja. Ugye te is érzed ezt a vibrálást?

- Abszolút! Olyannyira, hogy máris hozom a telefonodat! Ne várjunk többet! Cselekedjünk! ­- pattant fel Csaba izgatottan, s rohant felesége telefonjáért.

- Tessék! - helyezte a férfi a nő finom, puha kezébe a készüléket. - Hívd gyorsan az unokanővéredet! Szerintem Hannácska már ősidők óta várja ezt a hívást. - bíztatta szerelmét, aki gyorsan tárcsázta a számot.

Alig pár csengetés után, egy csilingelő hang válaszolt.

- Halló! Szia Gittácskám! - szólt örömmel a telefonba Eszter, Hanna anyukája.

- Szia Eszter! Nagyon fontos ügyben hívlak! Hanna ott van veled?

- Igen. Itt van mellettem. Éppen mesét néztünk. Miért? - kérdezte kicsit meglepve.

- Ó, remélem nem zavartalak meg nagyon benneteket!

- Ugyan, dehogy zavarsz! Mondd! Mi újság?

- Egy fontos kérdésem lenne hozzá. Mégpedig az, hogy emlékszik - e arra, amikor...

- Ne is folytasd, Édesem! Igen, emlékszik. Tudja, hogy miért hívod, azt mondja. Már én is emlékszem. Jöhet a kis lélek? Készen álltok? Szeretnétek?

- Igen. Mindennél jobban. - sóhajtott Gitta.

- Rendben! Hanna el is indult a padlásfeljáróhoz. Most behunyta a szemét, és koncentrál. - közvetített Eszter. - Szól, amikor elküldte.

- Ez fantasztikus! Köszönjük szépen! - hálálkodott Gitta, miközben Csabával együtt, feszült figyelemmel, kíváncsian várták a fejleményeket.

- Még mindig koncentrál az ajtónál. - tudósította a történéseket Eszter.

- Anya! Elment! Szólhatsz Gittáéknak! - kiáltott pár pillanattal később, örömtől ragyogó, kipirult arccal a kislány.

- Szerintem hallottátok! - mosolygott Eszter is. - Várjatok, azért kihangosítom én is a telefont.

- Istenem! Igen! Nagyon szépen köszönjük, Hannácskám! És természetesen, emlékeztél.

- Szívesen! Mondtam nektek, hogy szóljatok! Már vártam a kéréseteket! - felelte komolyan Hanna.

- Ez igaz. Mondtad, és nem is egyszer. Ezért is bátorkodtunk kérni.

- Most már megnyugodhattok. Úton van hozzátok! - mosolygott a kislány.

- Drágáim! Mindenképpen hívjatok majd a jó hírrel! - csicseregte most már Eszter, aki büszkén ölelte különleges képességekkel rendelkező, csodás leánykáját.

- Rendben! Hamarosan jelentkezünk! Most nem is tudok többet mondani. Ez az egész olyan különleges. Nem találok szavakat! Rövidesen hívlak! Puszilunk benneteket, és még egyszer köszönjük! További jó mese nézést kívánunk nektek!

- Köszönjük mi is! Meglátjátok, hamarosan ti is együtt nézitek majd, hármasban! Puszilunk mi is benneteket! Sziasztok!

- Ö... sziasztok! - köszönt el Csaba is, még mindig az élmények hatása alatti zavarában.

A kora reggeli napfény kedvesen kacsintott be a fürdőszoba nyitott ablakán. Mosolya beragyogta a helységet. Gitta ezúttal nem a remény szálaiba kapaszkodva, hanem hittel telve vette elő az újabb, vékony dobozt a szekrényből. Ebben a hónapban már biztosan érezte az új élet rezdülését a pocijában. Az első pillanattól. Szívrepesve várta a napot, hogy szemeivel is megtekinthesse azt, amit lelkében már tudott, érzett. Gyakorlottan bontotta ki a kis tasakot, elvégezte a lépéseket, majd várt. Szinte szuggerálta a mosdókagyló szélén pihenő tesztet, amin apránként, ám annál határozottabban bukkant elő egy, majd egy második rózsaszín csíkocska.

- Istenem! Tudtam. Éreztem! Itt vagy, kis pocaklakó tündérmanóm! Itt vagy bent. Annyira boldog vagyok! - repesett Gitta, és kezeit kis pocijára helyezte. - Köszönöm, drága kis Hannám! Köszönjük a közvetítést! - nézett a távolba merengőn, ragyogó arccal. A telefonjáért rohant, lefotózta az eredményt, azután elküldte Csabának egy üzenet kíséretében: "Boldog születésnapot, Szerelmem!"

Csaba egy ideig meredten bámulta a telefonja képernyőjét, majd őt is boldogság járta át.

- Igaz, napokon belül itt a születésnapom is! - kapott észbe a férfi. - Nos, ez a legszebb mind közül! - nyugtázta végtelen örömmel a mellkasában, majd lekapcsolta a számítógépét. Szélsebesen kisuhant az irodájából. Alig várta, hogy hazaérjen, és átölelje szeretett feleségét. No, és az apró jövevényt a pociban, akire annyira vártak. Akit végül csupán kérni kellett. S íme, megadatott.

Ajánló