Budai Orsolya: Egy pár kesztyű

   Sült gesztenye, gőzölgő forralt bor variációk és forró csokoládé csiklandozóan finom illata incselkedett a nézelődők orrával, a friss, tiszta téli este levegőjében. A mínuszok gyorsan peregtek. Az adventi vásár forgatagában elkortyolt meleg italok némileg enyhítettek a fagyos érzeten. Fruzsi ámulva figyelte az elé táruló mesevilágot, melynek fényei varázslatos látványt nyújtottak. Puha kesztyűkbe bújtatott ujjacskái elégedetten fonódtak a mennyei illatot árasztó forrócsokis pohárkára. Szülei is jóízűen kortyolgatták az ízletes, aszalt szilvás és áfonyás forralt borukat, s emlékképekkel vegyítve figyelték a korcsolyázók színes folyamát. Így ismerkedtek meg annak idején. Laci egy gyors fordulásnál éppen az arra haladó, rendkívül csinos lányba ütközött. Vali ügyesen manőverezett, így Laci került először a jégre, aki valamelyest tompította a puffanást. Egymásra meredtek, majd hatalmas kacagásban törtek ki. Két év elteltével összeházasodtak, majd pár évre rá megérkezett Fruzsi is. Igazi, mesebeli történet az övék, mint ahogyan az a Nagy Könyvben megíródott. Gyakran emlékeznek ezekre a pillanatokra, pontosan úgy, ahogyan ma is. Azóta ugyan kevesebb alkalommal járnak korizni, a nevetések azonban továbbra is életük fontos részei. - Hogyan is lehetne enélkül élni? Hiszen a jókedv az egyik legfontosabb esszencia. - vallják mindketten. Ezen az esten is, ilyen önfeledten gurguláztak mindhárman, ahogyan a vásárban sétáltak, és nézelődtek. Az egyik bódésor végéhez érve Fruzsi hirtelen elhallgatott. 

- Anya, az a bácsi miért alszik ebben a hidegben azon a padon? És miért nincs rajta kesztyű, mint rajtunk? Nem fázik? - dőltek belőle a kérdések.Laci és Vali egy pillanatra megilletődtek, nem is tudták, hogyan magyarázzák meg kislányuknak, hogy a padon, ülő helyzetben alvó férfi, jól láthatóan hajléktalan. Fruzsi eddig még nem igazán találkozott ezzel a helyzettel, legalábbis, nyáron, a melegben nem tűnt fel neki a padokon ücsörgők között, a felnőttek számára oly' nyilvánvaló látványa. Most azonban szemébe ötlött a hidegben, egyedül kuporgó férfi képe. 

- Tudod, Fruzsikám, ennek a bácsinak nincsen otthona. Kint alszik a szabadban, ami nyáron kellemesebb, viszont ilyenkor, télen valóban nagyon nehéz neki. Amikor igazán hideg van, más bácsikkal, nénikkel együtt bemennek kicsit melegedni egy olyan szállásra, amit nekik hoztak létre. Akad azonban, akik nem választják ezt a lehetőséget. - magyarázta Vali.

- Nincs otthona? Nincsen családja sem? Senki nem szereti? Senki nem vigyáz rá? - kérdezte elkerekedett szemmel a kislány.

- Nos, valószínűleg nincs neki családja, és csupán az angyalok őrzik.

- Az angyalok? - kérdezte elgondolkodva Fruzsi, s okos homlokán összeszaladtak a finom, gyermeki ráncocskák. – Biztosan vigyáznak rá, de akkor miért alszik itt mégis a hidegben? Nincs más megoldás, minthogy mostantól nekünk kell rá vigyáznunk! Hiszen mi is angyalok vagyunk, igaz? Azért is mutatták meg nekünk, hogy hol alszik most. - jelentette ki határozottan.

- De Fruzsi, hogyan tudnánk mi vigyázni rá? - kérdezték meglepetten a szülők.

- Vigyük haza! - szólt Fruzsi a lehető legtermészetesebb hangon. - A vendégszobában tud aludni. Ott kényelmes lesz neki, és meleg van.

- Az nem olyan egyszerű, édesem! Nem lehet csak úgy idegeneket hazavinni! - ölelte meg nagyot sóhajtva Laci.

- Miért nem? - húzta fel szemöldökét a kislány.

- Mert nem ismerjük, és nem a családtagunk. A családtagjainkkal élünk egy otthonban. Nagyon sok ilyen sorsú néni és bácsi van, nem vihetjük őket haza. Nekik ez az életük. Sokan igyekeznek segíteni rajtuk. - folytatta Laci a magyarázatot.

- Akkor nekünk is segítenünk kell valahogyan! Tudjátok mit? Vegyünk neki egy pár kesztyűt, forralt bort és egy perecet. Amikor felébred, megörül neki, hogy rá is gondoltak. Talán, valaki más vesz neki egy sálat, s megint más egy takarót… Azt hiszem, így működik az angyalok felvigyázása. Ugye? – nézett csillogó, reményteljes szemekkel a szüleire Fruzsi.

- Igen, igazad van, Csillagom! Biztosan így működik, s köszönjük, hogy mi is adhatunk. - szólt elégedetten Laci, aki szívében melegséggel nyugtázta kislánya jólelkűségét, közben feleségével egymásra mosolyogtak. 

- Gyere, válassz te anyuval kesztyűt, én pedig megveszem a bort és a perecet. A kis csapat elindult a bódék irányába. Pár percen belül egy pár puha, meleg kesztyűvel, egy hatalmas pohár, forrón gőzölgő borral és egy friss, ropogós pereccel tértek vissza. Csendben letették a férfi mellé az ajándékokat.- Íme. Most menjünk. Bízzunk benne, hogy hamarosan felébred, így még melegen megissza ezt a finom bort. - fogta meg kislánya kezét Vali.

- Honnan tudjuk majd meg? - kérdezte izgatottan Fruzsi.

- Nem tudjuk meg. Bizakodunk és imádkozunk érte. - felelte édesanyja hittel.

- Jó. Akkor menjünk. Biztosan nagyon örül majd, amikor meglátja. - mosolygott a kislány, s lelki szemei előtt látta a férfi örömét.A család elsétált. A padon ülő férfi lassan kinyitotta a szemét, s könnyei végig gurultak az arcán, megsimogatva az egyre mélyülő barázdákat. 

- Istenem! Mégis vagy! Bocsáss meg, hogy már nem hittem benned, de most, ennek a csodálatos kislánynak a figyelmessége, értelme, pár perc alatt visszaadta az irántad való hitemet. Mégis van remény, ha ilyen gyerekek vannak a világon. - gondolta Tibor, majd ismét lehunyta könnyes szemeit. - Az én drágám is ilyen volt, amikor ilyen kicsi volt. Istenem, miért nem töltöttem vele és az anyukájával több időt? Ennyire elfoglalt az üzlet. Csak az üzlet. Nem vettem észre, hogy elszaladnak az évek. Meg akartam adni nekik mindent. Pedig jöttek is az apró jelek. Majd nagyobbak. Nem akartam észrevenni. Holnap felkeresem Andreát. Talán még nem késő. Még kibékülhetünk. Igaz, hogy azok az idők elmentek. Nem hozható vissza az a szeretet. Talán, ha elmondom neki, hogy hogyan éreztem, mi volt a szándékom. Talán megbocsájt. Talán. Segíts hozzá kérlek, Istenem! - pörögtek a hajléktalan férfi gondolatai, s felidézte az utolsó beszélgetésüket. Beszélgetés. Bár beszélgetés lett volna, de összevesztek. Szomorúan elhúzta a száját. Igen. Akkor kellett volna megölelni egymást, és azt mondani, hogy minden rendben lesz. Akkor még nem tudta. Akkor még nem volt kész erre. Hiszen minden összedőlt az életében. Csődbe ment. Minden összeborult. Akkor azt hitte. Pedig a legfontosabb akkor még megvolt. A család. Legalábbis a lánya. A felesége már korábban kiszállt a közös életükből. Utólag, teljes mértékben meg is érti. Akkor dühös volt, azóta megbocsájtott. Magának is. Mindent. Kivéve egyet, amit eddig nem tudott helyre tenni, a lányával való kapcsolatot. Az nagyon fájt neki, hogy úgy váltak el egymástól. Röviddel azután került az utcára. Nem volt senki és semmi. Nem is érdekelte már. Szívében haraggal, dühvel és csalódottsággal kóválygott naphosszat. Majd teltek a hónapok, és gondolkodott. Sokat. Nagyon sokat. Volt erre elég ideje az utóbbi egy évben, ami alatt átgondolta az élete fontos pillanatait. Már tudta, hogy hol hibázta el. Az utolsó üzletet is. Túlságosan önző volt. Nem nézte a családot. Senkiét. Már másképp tenne, de … Most azonban egyet tehet még. - Igen. Holnap reggel elmegyek Andreához. - határozta el, majd felvette a mellé helyezett kesztyűket, és bekortyolta a még melegen illatozó áfonyás bort. Minden részét átjárta a melegség. Mind a bor, mind a megnyugvás szétáradtak a szívében. Ellazultan aludta át az éjszakát. 

- Úristen, apa! - kiáltott fel Andrea, ahogy meglátta édesapja meggyötört alakját az ajtóban. - Te hogyan...? - hebegett könnyeivel küszködve, majd hatalmas öleléssel borult a rég nem látott férfi nyakába. Az utóbbi évben neki is volt alkalma gondolkodni. Hosszan végig elemzett mindent, s kérte az égieket, hogy hozzák vissza az apukáját élve. Fogalma sem volt róla, merre lehet. Tibor szótlanul ölelte egyetlen, drága lányát. Reggel, még idejövet betért a szállóra, és megmosakodott. A ruháit átcserélte egy viszonylag tisztábbra. Nem szeretett a szállón aludni. Még az utcán is jobb volt. Most azonban itt volt jó. Itt volt a legjobb. A lánya karjaiban, amiből kicsit vonakodva, de óvatosan kibontakozott, s belenézett a gyönyörű, jóságos, reményteljes szemekbe.

- Szia Andreám! Egy kislány visszaadta a hitemet az elmúlt este. Itt vagyok. Bíztam benne, hogy szeretnél te is viszont látni. Nagyon sok mondandóm van. - kezdte a férfi.

- Hogy szeretnélek-e? Ezért imádkoztam! - felelte a nő könnyfátyolos szemeivel, édesapja beesett, halovány arcát vizslatva. – Gyere, menjünk be! Készítek reggelit. Beszéljünk meg mindent! Mesélj! Hol voltál? Ugye az utcán? Nézett végig a ruházaton.

- Igen. - válaszolta kicsit szégyenkezve Tibor. 

- Semmi baj! Most már minden rendben lesz! Meglátod! Megoldjuk! - válaszolta a nő.

- Ezt nekem kellett volna mondanom egy évvel ezelőtt. - húzta el keskeny száját a férfi. 

- Lehetséges. - húzta fel szemöldökét Andrea. - Viszont ez már nem fontos. A lényeg, hogy itt vagy. Gyere! Beszélgessünk! - vonta be a házba. 

- Az unokád is rövidesen itt van. A barátnőjénél aludt. Addig zuhanyozol egy jót, én pedig készítek valami finomat. Ádám délután jön. Kicsit sokat dolgozik, de ügyel az egyensúlyra. 

- Értem. - nézett szomorúan Tibor. 

- Nem szemrehányás volt. – szólt Andrea, picit szája elé kapva a kezét. 

- Semmi baj, kedvesem. Abszolút igazad van. Örülök, hogy a férjed figyel erre. A nap további részében csak beszélgettek, és beszélgettek. Tibor beköltözött a vendégszobába, majd pár héten belül munkát vállalt. Néhány éven belül létrehozta az új cégét. Régi partnerei közül páran újra bizalmat szavaztak neki, s nem bánták meg. Pár év alatt felvirágoztatta a vállalatot, amely erősebb alapokon nyugodott, mint valaha. S ezúttal, okulva a korábbi buktatóiból, odafigyelt az egyensúlyra is.

A sült gesztenyék és a forralt italok ínycsiklandozóan gőzölögtek a cserépedényekben. Az adventi vásár idén is gyönyörű fényekbe öltözött. Tibor elmélázva haladt családjával a bódék között. Azóta az este óta nem járt itt. Ma valami azt súgta, hogy ki kell látogatnia. Sok év telt el azóta.

- Fruzsikám! Azokban a dobozokban vannak a kesztyűk. Most hozta meg Norbi. - mutatott egy idősebb hölgy a pult alá. 

- Rendben, Ida néni! Máris intézem! - csilingelte Fruzsi. Tibor felkapta a fejét. 

- Fruzsi? Nem, az nem lehet. Vagy mégis? Lehetséges, hogy ugyanaz a lány? Korban akár lehetne. Egy húsz év körüli fiatal lány pakolászott az előtte lévő sátorban. 

- Segíthetek? - kapta fel a fejét Fruzsi, s zavartan nézett a férfire, aki egyenesen az arcába bámult. 

- Ó. Igen. Nos… - kezdte a férfi szintén zavartan. - Lehetséges, hogy furcsa és direkt lesz a kérdés, de szinte napra pontosan, tizennégy évvel ezelőtt, nem vett egy pár kesztyűt, egy pohár forralt bort és egy percet egy hajléktalan férfinek, ezen a vásáron? 

- Hm, nos, de igen. - nézett meglepetten, hatalmas barna szemeivel a lány. 

- Ezt honnan....

- Hogy honnan tudom? Onnan, hogy én voltam az a hajléktalan. 

- Ön? Az nem lehet. - mérte végig Fruzsi a puha, elegáns gyapjúkabátos, drága bőrkesztyűt és kasmírsálat viselő, kifinomult férfit. 

- Mégis lehetséges. Én vagyok. Hadd mutassam be a lányomat, és a családját! - folytatta Tibor. 

- Örülök, hogy végre megismerhetem! - nyújtotta kezét mosolyogva Andrea. - Már nagyon sokat hallottam önről. 

- Én, nem is tudom mit mondjak! Természetesen, nagyon örülök, de annyira meglepett ez az egész, hogy alig jutok szóhoz! Hogyan talált meg? – kereste a szavakat Fruzsi.

- Csupán egy hang súgta, hogy ma erre jöjjek. Azóta sem voltam itt. Tudja. Az emlékek. Ma viszont azt éreztem, hogy jönnöm kell. - folyatta a férfi.

- Magatokra hagyunk egy kicsit, beszéljetek csak nyugodtan! - érintette meg édesapja karját Andrea. Addig sétálunk egyet.

- Rendben, kedvesem, köszönöm! - fogta meg lánya kezét hálásan a férfi. - Hamarosan jövök utánatok! Ugye nem tartom fel? - pillantott Fruzsinára.

- Nem. Igazán kíváncsian hallgatom! 

- Rendben, mert van mit mesélnem! Meghívhatom egy meleg italra? Viszonoznám az egykori kedvességet! Ó, és én még be sem mutatkoztam. Szentiványi Tibor. - nyújtotta a kezét a férfi.

- Ó, köszönöm a meghívást, elfogadom. Éppen szünetet tartanék magam is. Angyal Fruzsina. - tartotta a kezét a lány is.

- Angyal Fruzsina. - ismételte a férfi. - Tudtam. Ön valóban az, egy igazi angyal. 

- Nos, a nevem legalábbis. - kacagott Fruzsi.

- Ó, nem, kedvesem, nem csak a neve az. 

Tibor és Fruzsina a szomszédos bódéban vettek egy-egy pohár italt, majd a férfi elmesélte neki a történetet egészen onnantól, amikor annál az ominózus padnál, amelynél épp gondolataiba merülve üldögélt csukott szemmel, megjelent egy kedves család. A lány elképedve hallgatta a történetet, majd ő is elmesélte, hogy miként jött létre a "Neked egy pár kesztyű, Nekik egy kis melegség és remény " alapítvány, a családja jóvoltából. 

- Boldog vagyok, hogy megtaláltam önt, kedves Fruzsi! Szeretnék támogatóként segíteni az alapítványnak egy nagyobb összeggel. Hálám jeléül. Már egy ideje keresem az alkalmat, és a megfelelő lehetőséget valami hasonlóra. 

- Igazán köszönjük, s szívesen fogadjuk a felajánlást, kedves Tibor! Most már tudom a történet végét is, ami még szebben alakult, mint ahogyan azt kislányként elképzeltem. Végtelenül örülök a 'véletlen' találkozásnak! - mosolyodott el a lány. 

- Igen, én is. Mindkettőnek. Örökké hálás vagyok, drága Fruzsi! Nagyrabecsült szüleinek is adja át üdvözletemet, legyen kedves!

- Így lesz! Sokat beszéltünk önről azóta is. Boldogok lesznek!

- Rendkívüli család az önöké! Szívből köszönöm, mert az ajándékuk által én is része lehetek egy hasonló, csodás emberekből álló családnak.

- Szívesen, kedves Tibor. Az angyalok csak tették a dolgukat. – kacsintott Fruzsi, s mindketten mosolyogva, s elégedetten nyugtázták a tényt, hogy ez így igaz.

Tibor cége ezután Fruzsiék alapítványának állandó támogató partnere lett, valamint további cégeket kért fel együttműködésre. A következő évtől pedig motivációs előadások formájában is segítette az utcán élőket, akik közül sokakat inspirált az újrakezdésre. Hiszen ennyi a recept. Adni annak, akinek éppen nincs. Akár egy kesztyűt, akár egy jó szót. Az angyalok segítenek meglátni, hol van erre szükség. 

Hallgassátok csak! Most is súgnak! 

Ajánló