Az aranyló búzakalászok kecsesen bólogattak a nyári szélben. Wladislaw messziről nézte a napsütötte gabonatengert, s közben csendesen elmélkedett. Békesség járta át e pillanatban, majd hirtelen kis remegést kezdett érezni a gyomrában, de igyekezett a csodaszép tájra koncentrálni. A feszültség azonban fokozódott, és a képek sorra bukkantak elő elméjének zárt börtönéből.

A koromsötét helységben por, izzadság és piszok szaga feszült. Egy pokróc durva susogása törte meg a csendet.

- Gyorsan, fiúk! Nincs sok időnk! Indulás! - suttogta Wladislaw. - Sorakozzatok az ajtónál! - tette hozzá.

A dohos, nehéz takarók sorra megmozdultak, majd alig hallható cipőkoppanásokkal, hét alak indult meg az éj ölelésében.

A barakkok mellett halkan lopództak. Az utolsó pontig mindent alaposan kiterveltek. Egy apró hiba, és mindennek lőttek. A kerítésig pontosan nyolc épület mellett kellett elhaladniuk, kikerülve az őröket. Egy pisszenés nélkül, fegyelmezetten haladtak a cél felé. Nesztelenül osontak.

- Már csak egy sarok, és elérjük a drótkerítést. - gondolta Wladislaw.

Ezen a részen kevésbé volt kivilágítva, ugyanakkor gyakrabban járőröztek a katonák. Egy perc is számított.

A fémvágót Pawel szerezte. Ügyesen, és okosan tudott üzletelni. Cserébe két embert kellett magával vinnie.

A legerősebb közöttük Piotr volt. Rá várt a feladat, hogy gyors és határozott mozdulatokkal elvágja a dróthálót. Ahogy elérték a kerítést, a többiek meglapultak, majd Piotr odakúszott a tövébe, és pár kattintással kibontott egy jókora lyukat, azután intett a társainak.

Wladislaw bújt először, mert ő ismerte az erdőből kivezető utat. Majd Pawel követte.

Ahogy Piotr lehajolt, hogy átpréselje hatalmas termetét, hirtelen azt érezte, hogy a szívverése is megáll, pedig rettenthetetlen ember volt.

- Mit csinálnak ott maguk? - harsogott egy öblös, mély hang. - Azonnal álljanak meg! Kezeket fel!

Mindenki feltett kézzel, halálra válva várta a végső lélegzetvételt. Kerítésen innen, és túl. Itt őket azon nyomban kivégzik. Vége.

- Mit gondoltak? Hogy csak ilyen könnyen megszöknek? Nyomás! Visszabújni! - intett a puskacsővel Wladislawnak és Pawelnek, akik meredt tekintettel bámultak az őrre.

Jól ismerték Hubertet. Tiszt volt, mint ők ketten. Csupán az ellenkező oldalon. Lengyel katonaként túl hamar az ellenség kezére jutottak, és egyetlen ember volt, aki a körülményekhez képest emberségesen bánt velük. Most azonban vérben forgó szemekkel, és kíméletlenül ordított rájuk.

- Őrség! Szökevények! - harsogta Hubert.

Piotr és mellette álló társa, Tomasz, egy másodpercre egymásra pillantottak, és támadtak. Piotr egyetlen mozdulattal megcsavarta a puskát az őr kezében, majd hirtelen lövés dördült. Piotr felnyögött, a hasához kapott és a földre zuhant.

 - Eltalált. Menjetek gyorsan! Meneküljetek! - hörögte, s szájából máris forró vére bugyogott koszos ruhájára.

Tomasz előkapta a bokájához erősített bökőt és ösztönösen szúrt. Az őr térdre rogyott. Döbbenten nézett az oldalán lévő sebre, majd ismét ordított.

- Őrség! Gyorsan! Gyorsan! - majd ő is vértől nedvesen terült el a földön.

A kerítés túloldalán dermedten figyelte a történéseket a két bajtárs. Pár másodperc volt csupán.

- Gyorsan fiúk! Fussatok! - sziszegte Tomasz.

Alighogy kimondta, odaértek az őrök. Megpillantották a földön heverő társukat, és gondolkodás nélkül tüzet nyitottak az előttük álló férfiakra.

Négy test rogyott élettelenül a hideg, sártól lucskos földre. Pawel és Wladislaw minden erejüket beleadva rohant az életéért. Hátuk mögött azonban hallották a mészárlást, a kutyák őrjöngő csaholását, és fokozták az iramot.

Hamarosan a csaholás erősödött. A hatalmas, vérre szomjazó dobermanok és vicsorgó németjuhászok falták a levegőt a nyomukban. Már szájukban érezték a vér ízét.

- Gyerünk Pawel! - kapkodta a levegőt Wladislaw - el kell érnünk a mocsaras részt!

Utolsó erejüket összeszedve csörtettek keresztül az erdőn. Már egészen közel jártak, s bár a kutyák is a nyomukban lihegtek, sikerült a mocsárig jutni. Wladislaw ismerte az ilyen vidéket. Édesapja megtanította merre, és hogyan lehet átgázolni a süppedő részeken.

A kutyák vinnyogva mártották magukat az ingoványba, de nem tudták követni a két szökevényt, mert rögtön merülésnek indultak. A sűrű, sötét massza húzta őket a mélybe.

A két férfi kicsit megkönnyebbülten haladt tovább. Eközben a katonák is elérték a mocsár szélét. Pár lövés dördült, de már túl nagy volt a távolság, és a vaksötétben egyébként sem látták a férfiakat.

- Úgyis belefulladnak! - legyintett az egyik őr, és intett a többieknek, hogy vonuljanak vissza.

Dermesztő hideg volt. A nedves, iszapos víz csak fokozta a hidegérzetet. A páros azonban kitartóan haladt. Fél óra múlva átjuttottak az ingoványos területen.

- Még egy óra és elérjük a barlangot. - mondta kimerülten Wladislaw.

- Bár már ott lennénk! - sóhajtott Pawel.

- Ne aggódj! Most már minden rendben. - nyugtatta Wladislaw.

- Hogy lenne? Nem hallottad? Mindnyájukat meggyilkolták!

- Persze hogy hallottam. Sajnos nem tehetünk semmit.

- De az Istenért! Mind halottak! Mindannyian meghaltak! - ismételgette Pawel.

- Tudom, barátom! Tudom. És csak annyit tehetünk, hogy mi túléljük. Értük is! Az utolsó reményüket visszük tovább. - vigasztalta társát Wladislaw, de belül ordított benne a kín, hogy elveszítették a többieket. Ám erősnek kellett lennie. Neki kellett tartania mindkettejükben a lelket. Kell, hogy legyen értelme! Kell, hogy....

- Menjünk! Érjük el a barlangot! - tette hozzá halkan.

Pawel elhallgatott és némán követte barátját. Borzalmasan fáztak, de a gyors mozgás valamelyest melegítette őket. Jó órányi gyaloglás után a barlang szájához értek. Besurrantak, és a feketeségben haladtak tapogatózva, mélyen a barlang gyomrába. Megtanulták az útvonalat. Egy apró cetlin kapták, a térképet. "Egyenesen 50 lépés, majd jobbra 3, aztán 150 lépés előre, ismét 3 lépést fordulj jobbra, 500 lépést lefelé...."

Ahogyan beértek a szűk járatokon keresztül a végcélhoz, kitapogatták az ott elrejtett tűzgyújtó szerszámokat. Tüzet csiholtak, kis vizet melegítettek, és ettek pár falat ételt, amit Pawel barátai rejtettek el számukra. Hetekig szervezte, hogy eljusson hozzájuk az üzenet. Mindent beszereztek és előkészítettek számukra a barlangban, hogy kellő ideig életben maradhassanak a bujdosás ideje alatt. Sajnálatos módon, nem értek ide mindannyian, ahogyan azt eredetileg eltervezték.

- Az őr két nyomorult perccel hamarabb ért oda. Vagy ők mentek lassan? Mit számít már! A barátaik halottak. - merült el gondolataiban Wladislaw.

Két, lassan melegedő, pokrócokba csavart test meredt némán a barlang falain játszó tűz fényére.

- Megmenekültek. Két év után először érezhetik újra a szabadságot. A szabadságot. De milyen szabadság ez? Barátaik teste a távolban ragadt. Most pedig itt vannak ebben a barlangban. Mélyen a föld alatt. Igen. Ismét bezárva, bebörtönözve, de legalább élnek. Ők élnek. Mennyien pusztultak el a hosszú évek alatt ezekben az elátkozott táborokban. Borzalmas. Felfoghatatlan. Igaza van Wladislawnak. Muszáj legalább nekik életben maradniuk. Igen! Élniük kell! - pörögtek Pawel gondolatai is.

A hajnal közeledett, s elnyomta őket egy röpke álom, amiben újra szabadon élhettek. Egy apró álom, amely hamarosan valósággá válik. Ám a jelenlegi helyzet elviselhetetlennek tűnt. Fel kell dolgozniuk a történteket. Egy ideig itt meglesznek. Az élelem is több így. Hét helyett ketten maradtak. Két bajtárs. Két barát, akiknek most együtt kell túlélniük itt, a barlangban, ahol szabadságot nyertek, és vesztettek egyszerre. A remény éltette őket, hogy újra láthatják családjukat.

- Apa! Édesapukám! - kiáltott Léna csengő hangon, ahogy az érett kalászok közül vidáman rohant apukája felé.

   Wladislaw visszatért komor emlékképei közül, melyek elragadták, és mosolyogva nézett gyönyörű kislányára. Nézte Őt, és a mögötte lassabban haladó felségét, majd hálát adott a JóIstennek, hogy megélheti ezt a pillanatot. Az aranyló búzakalászok pedig kecsesen bólogattak, és hullámzó táncuk messze repítette a kegyetlen emlékeket.