A kis szarvaslány, és az első hópelyhek

   Azon a reggelen, a kristálytiszta hópelyhek keringőt táncolva repkedtek, az illatos fenyőerdő égig nyújtózkodó fái között. A kis szarvaslány korán ébredt. Hosszú, kecses pillái finoman megrebbentek, majd egyszeriben felkunkorodtak az örömtől, ahogyan megpillantotta az éjszakai szállásuk előtt elterült, hófehér takarót.

- Ó, milyen gyönyörű! Még sosem láttam ilyet! Mi ez és hogyan került ide? - kérdezte lelkendezve anyukájától, aki épp álomország meseszép tájairól tért vissza.

- Ez az első hó, Alina. - válaszolt egy jóleső ásítás után leánykája izgatott kérdésére.

- Hó? Mi az, hogy hó, édesanyukám?

- Nos, ahogyan látod, az égből hullik ez a sok apró, fehér kristály. A felhők vízcseppecskéi válnak jégpelyhekké a hidegben, azután aláhullva egymáson megpihennek, és mint egy paplan, beborítják a fákat, és a talajt. Ez a hó. Hideg, és gyönyörű. Tetszik neked? - kérdezte szarvasanyuka, s elmosolyodott leánykája elkerekedett, hatalmas szemeit látva.

- Igen. Nahát! Ez valami varázslatos! Menjünk, nézzük meg közelebbről is! - pattant fel Alina.

- Menjünk, Kincsem! - bólintott Szerena.

A szarvaslányka kióvakodott az alvóhely rejtekéből, miközben ámulva szemlélte a mesebeli hópelyheket. Pár, kisebb pamacs pontosan az orra hegyére csücsült. Önfeledten kacagott, majd nyelvével elkapott pár kristályt, ahogyan táncolva szökelltek a levegőben. Csilingelő nevetése mosolyra fakasztotta a közeli ágon pihegő Bagoly bácsit is, aki még bőszen szundított volna, ám Alina kicsattanó jókedve őt is fellelkesítette. Örömmel huhogott a szarvaslány mókázásán. Szerena boldogan szemlélte leánykáját, majd ő is beszállt a játszadozásba. Együtt számolgatták, hogy ki mennyi hópihét tud elkapni. Azután, hosszan kószáltak, csodálva a fehér fátylat öltött fákat, bokrokat. A pelyhek rendületlenül hullottak, s olyan vastag takarót szőttek a játszadozók köré, amiben már-már mellkasukig elmerültek.

- Nézd, anya, milyen hatalmasra nőtt a paplan! Teljesen betakar!

- Bizony! Jobb is, ha már most elindulunk a vadetetőhöz, mielőtt túl nagyra nőne, és minket is befed. Ott biztonságban leszünk, és megtölthetjük a pocakunkat is. Biztosan te is megéheztél! Gyere, ideje elindulnunk! - figyelmeztette leánykáját Szerena.

- Jó, de mi lesz, ha már nem látjuk majd az utat?

- Ó, valóban! Ez meglehet! Most mit tegyünk? - tanakodott a szarvasanyuka. - Ekkora havat még én sem láttam eddigi életem során!

- Én veletek tartok! - röppent fel Bagoly bácsi kényelmes odújából. - Mutatom nektek az utat!

- Szia drága Bagoly bácsi! Igazán köszönjük a jószívűséged! Még megháláljuk! - sóhajtott megkönnyebbülten Szerena.

- Ugyan! Nincs mit, kedvesem! Ez csak természetes. Nem igaz? - huhogott Bagoly bácsi, és lelkesen reppent a magasba.

A hópaplan egyre csak hízott, pehelyről-pehelyre növekedett. A két szarvaslány lassan haladt. Alina továbbra is csodálattal figyelte az apró kristályokat. Nem szegte kedvét a hatalmas hóban való gyaloglás, bár picikét elfáradt, mégis gyönyörködve szemlélte a fákon csillámló pelyhecskéket. Micsoda pompás kis csillagok voltak! Mint egy - egy apró gyémánt. Szikrázó fényük csodásan világította meg a szürkülő tájat.

Egyszerre hangos csivitelésre lettek figyelmesek.

- Ó, jaj, mitévő legyek? Hogyan találom meg ebben a nagy hóban? - csipogta égbekiáltó kétségbeeséssel egy kis vörösbegy, aki az egyik termetes fenyőfa mellett repkedett fel és alá.

- Mi történt, kedveském? Tudunk segíteni? - érdeklődött Szerena.

- Ó, de jó, hogy jöttetek! A kedvesemet elvakította ez a szikrázó fényesség, és nekirepült ennek a fenyőnek. Aztán belepottyant a hóba. Pontosan a fa tövébe. Ó, jaj, most mit tegyünk? Egészen elmerült. Még a csőre hegye sem látszik ki!

- Ne aggódj! Minden rendben lesz! A hópaplan biztosan felfogta az esést. Segítünk őt megkeresni! Azonban ne késlekedjünk! Gyorsan meg kell találnunk, és felmelegítenünk! - magyarázta Szerena, s közben hozzá is látott a munkához. - Gyere Alinám! Segíts, kutassunk! Itt látok egy kis lyukat a hóban. Óvatosan lépj a patácskáddal! Nehogy megsértsd a kis törékeny madárkát!

- Igen, anyukám! Figyelek! - bólintott a kis szarvaslány, és körültekintően kezdte túrni orrocskájával a havat.

Pár pillanat alatt elérték a talajt. Az avarszőnyegen pihent a pici vörösbegy. Lehunyt szemeit egy pillanatra felnyitotta, majd párjára mosolygott:

- Jól vagyok! - jelezte suttogva. - Csupán kissé megütöttem a fejem. Köszönöm, hogy megmentettétek az életemet! - hálálkodott a szarvasoknak, majd ismét lehunyta szemeit.

Szerena felemelte, és a hátára tette a kis testet.

- Gyere, és melengesd őt a szárnyaddal! A vadetetőhöz indultunk éppen. Ti is velünk jöhettek. Tamás bácsi, a vadőr is gyakorta kijár. Hogyha segítségre van szükség, ő biztosan mindent megtesz! Nem kell félnetek! Nekem is tette már sínbe a lábam, amikor kificamítottam.

- Rendben. Nagyon köszönjük, amit értünk tesztek!

- Igazán nincs mit! Ez csak természetes, hogy segítünk egymásnak! Nem igaz? - kacsintott Bagoly bácsira, aki egy ágon ringatózva figyelte a jelenetet.

- Huhu, ahugy mondod, akarom mondani, ahogy mondod, Szerenám! - kacsintott egyetértően a szarvasra.

Így lépdeltek tovább, együtt, szótlanul. Patájuk alatt mélyen roppant, susogott a friss hó. Nehézkes volt a haladás, már egészen elfáradtak, amikor vékony, pityergő nyávogásra lettek figyelmesek. Szerena és Alina körbeszaglászott, Bagoly bácsi keresgélte a hang forrását, majd egyszeriben felhuhogott:

- Erre! Erre! Gyertek! Egy kiscica szorult egy nagy hókupac alá!

Alina odalépett, óvatosan, orrával elmozgatta a havat. Megdöbbenve látták, hogy a cica lába egy hurokcsapdába szorult.

- Ó, hát ezért nem tudott kijönni! A kutyafáját! - morgolódott Bagoly bácsi! - Ezek az emberek! Na, ezért szoktam mondani, hogy bizony, nem szabad megbízni bennük!

- Ugyan! Nem minden ember gonosz! Vannak jó emberek is, akik segítenek az állatoknak. Ételt hoznak, meleg szállást készítenek elő nekünk. Mint a vadetetőnél is, ahová éppen tartunk. - magyarázta Szerena.

- Igazad van. - hajtotta le fejét Bagoly bácsi megadóan, aztán újra kezdte: - Mégis! Mire jó ez? Ezek az emberek, akik ilyen csapdát állítanak az állatoknak, ezek, ezek szívtelenek! - jelentette ki sűrű szemöldökét összevonva.

- Ebben viszont én adok neked igazat! Most azonban szabadítsuk ki ezt a cicuskát. Már majdnem halálra fagyott. Holnap megkeressük a szüleit. Bizonyosan agyon izgulják magukat, hogy merre lehet a csemetéjük. A kis huncut elcsavaroghatott. Ebben a hóban pedig nem látta meg a csapdát. - gondolkodott hangosan Szerena.

Alina közben gyors mozdulatokkal kibújtatta a lábacskát a hurokból, orrával megdörzsölgette a cica bundáját, majd hátára tette a pici jószágot, akinek már nyávogni sem volt ereje. Azután tovább indultak.

Rövidesen elérték a vadetető területét. A házikó friss, finom szalmával bélelve várta az érkezőket.

A ház mellett még éppen ott állt a dzsip, amiből egy kedves, nagy szakállú, bársonyos hangú férfi üdvözölte a közeledő szarvasokat. Tamás bácsi ezúttal is finomabbnál - finomabb falatokat, valamint friss szénát hozott nekik. Ahogy közelebb értek, meglepetten felfigyelt a szarvaslányok hátán lévő kis csomagocskákra.

- Nocsak! Ugyan mi történt veletek, kedveskéim? - kérdezte érdeklődve Tamás bácsi, miközben a különös kompániához lépett. - Kiket hoztatok, szépségeim? Nézzük csak! Ez a cica egészen kihűlt, beviszem az állatkórházba. Amint jobban lesz, visszahozom. A kis madárkának kutya baja! Egy kis melengetés, szunyókálás és szeretet helyre hozza. Rendben, kedveskéim! Egyetek, és pihenjetek. Biztosan elfáradtatok. Holnap visszanézek! - vakargatta meg jóságos kezeivel Alina és Szerena füle tövét, azután sietve elrobogott.

Az egész napos gyaloglásban valóban nagyon elfáradtak, így gyorsan megtöltötték a korgó pocakjukat, s azonnal le is pihentek. Mindenki bekuckózott a meleget adó szalmába. Egymáshoz bújtak, és megkönnyebbülve álomba merültek.

Bagoly bácsi, biztos, ami biztos, ismét egy közeli faágról figyelte az eseményeket, s a napi történéseken morfondírozott.

- Nos, minden jó, ha a vége jó! Nem véletlenül tartja a mondás! Végül minden jól alakult. Ez a huhu, huncut hó megviccelt bennünket, de nem fogott ki rajtunk! A csapatmunka mindig eredményre vezet. Pláne, ha jó szívvel vagyunk egymás iránt! Ez bizony fontos! Nagyon fontos! - elmélkedett, majd ő is megkönnyebbülten elszenderedett.

Ajánló

Illusztráció: Budai Orsolya - Shoya

Lépjünk kapcsolatba